Július
Július (Ősi magyar nevén, Áldás hava) az év hetedik hónapja a Gergely-naptárban mely 31 napos. A római naptárban kezdetben ez az ötödik hónap volt. Ennek megfelelően latinul eredetileg Quintilis („ötös”) volt a hónap neve, csak később Julius Caesarról nevezték át júliusra. A 18. századi nyelvújítók szerint a július: kalászonos. A népi kalendárium Szent Jakab havának nevezi.
Július 2. Sarlós Boldogasszony ünnepén a római katolikus egyház arról az eseményről emlékezik meg, amikor Szűz Mária (méhében Jézussal) meglátogatta unokatestvérét, az ugyancsak gyermeket (Keresztelő Jánost) váró Erzsébetet. A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. vatikáni zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át. Azonban néhány országban –így Magyarországon– napjainkban is július 2-án ünneplik. S mivel ez a nap az aratás kezdetének ideje, ezért magyarul a sarlós Boldogasszony nevet viseli.
A Boldogasszony megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, így tisztelve a Szűzanyát. A viszonylag kései ünnepet könnyű a többi Mária ünneptől megkülönböztetni: az aratás patrónája Szűz Mária. A pap megáldotta a szerszámokat, de ténylegesen ezen a napon nem dolgoztak. Az aratás az ünnep másnapján július 3-án kezdődött. Sarlóval az asszonyok arattak, és a férfiak kötözték a kévét. Mint magyar neve is mutatja, a sarlós Boldogasszony ünnepéhez fűződő hagyományok javarészt a búza aratásával függnek össze. A 18. században még az asszonyok arattak sarlóval, s a férfiak kötözték a kévét. Ez vallási értelmezésben összecseng azzal, hogy amit Szűz Mária learat, azt fia összegyűjti, és elválasztja a búzát a konkolytól (értsd: ítélkezik az emberek fölött).
Kalotaszegben a férfiak fejfájára olykor ekevasat, az asszonyokéra pedig olvasót vagy sarlót festettek.
Sarlós Boldogasszony napján Magyarország északi vidékein a ház elé virággal díszített széket tettek, hogy ha az áldott állapotban lévő, „nehézkes” Mária arra jön Erzsébethez tartván, le tudjon ülni megpihenni.
E napon az aratók megjelentek a templomban, ahol a pap megáldotta őket és szerszámaikat. Egyes vidékeken szokásban volt a gyógynövény-szentelés is; a Sarlós Boldogasszony napján gyűjtött füveket hatásosnak vélték női betegségek ellen. Szeged környékén fodormentát szenteltek, melyből később gyógyteát főztek, valamint a halottak koporsójába is tettek belőle.
E napon készítették el összefont kalászból a búzaboronát, mellyel azután a szobát díszítették.
Szil községben, miután a pap megáldotta őket, a munkások kimentek a földre, ahol ünnepi ruhában vágtak egy rendet a búzatáblában. Ezután hazatértek ünnepelni, majd az aratás másnap, július 3-án kezdődött.
Nemessándorházán az aratást a föld keleti sarkában kezdték. Az első két kévét keresztbe rakták, majd imát mondtak mellette.
Az aratás során nem vágtak le minden búzaszálat, hanem néhányat országszerte meghagytak az ég madarainak, vagy (pl. Rábagyarmaton és Domoszlón) Szent Péter lovának, ha arra jár.
Az Ipoly mentén úgy tartották, hogy ha Sarlós Boldogasszony napján esik az eső, utána még 40 napig esni fog.
Szent Jakab havának egyik igen szemrevaló lágyszárúja a baracklevelű harangvirág, mely a fészekvirágzatúak rendjéhez, ezen belül a harangvirágfélék családjához, a harangvirág nemzetségéhez tartozó kétéves, vagy évelő faj.
Egész Európában elterjedt, Magyarországon is gyakori, főleg nedvesebb erdőkben terem. Karcsú, magas (50–100 cm) növény. Az egész növény kopasz, a szár általában nem ágazik el, a virágzat laza, kevés virágú fürt. A virágok széles harang alakúak, a párta nagy, 3–5 cm hosszú, kékesibolya színű. A csészecimpák kopaszak, nyújtott háromszög alakúak, a párta feléig érnek. A fényes tőlevelek nyélbe keskenyedők, fogas szélűek, gyakran télen is megmaradnak. A szárlevelek ülők. Termése tok.
Kép: Wikipedia
Júliusban a kölyökrókák már rendszeresen, és igen nagy távolságra elhagyják a biztonságot nyújtó kotorékot. Először a szüleiket követik, aztán egyre inkább a saját lábukon igyekeznek megállni, sikeres vadásszá válni. Előfordul, hogy ragaszkodóbb rókatestvérek hónapokig együtt maradnak, ezzel is segítve a minél biztosabb táplálékszerzést. Kedves látvány, amikor hajnalban és napnyugtakor a tarlókon vagy erdei tisztásokon, nyiladékokon apró rágcsálók, nagyobb rovarok, vagy épp békák, gyíkok után kutakodnak az ifjú ravaszdiak.
Fotó: Nagy Gábor
Az európai őz (röviden gyakran csak őz) Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő, Korzika, Szardínia, Írország és Kelet-Európa keleti határa kivételével.
Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli azonban a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, felújuló jellegűeket kedveli (vágásterületek, erdőtüzek utáni foltok). Az emberi hatások a történelmi időket tekintve az őznek kedveztek, például a zárt erdők kitermelése, szűz területek feltörése és a gyepesítés, intenzív mezőgazdálkodás. A viszonylag vékony hótakarót és a rövid hóborítást igényli. Elterjedésének északi határa a hozzávetőleg 30 cm magasságú tartós hótakaró vonalával esik egybe. A hegyvidékeket nem kifejezetten kedveli, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.
Az őz elterjedési területének egészét tekintve mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. A táplálékfajok mintegy 25%-a fás szárú, 55%-a kétszikűekből és 15%-a egyszikűekből tevődik össze. Az északi és alpesi területeken a gombák és zuzmók fogyasztását is leírták. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Rendesen a nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején. A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség erősebben befolyásolhatja az összetételt. Télen a rendelkezésre álló táplálék fogyásával a fogyasztott növények változatossága csökken, ami miatt az anyagcsere sebessége és a táplálékfelvétel is csökken. Tavasszal az anyagcsere ráta, az energiaigény és az emésztési folyamatok is növekszenek. Ősszel a koncentrált táplálékok (termések, magvak és gyümölcsök) fogyasztása emelkedik, összefüggésben a téli zsírtartalékok felhalmozásával.
A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. A territórium birtoklása és annak minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutával párosodhat. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté, de számos adat bizonyítja, hogy kedvező táplálkozási körülmények között már életük első telére ivaréretté válhatnak. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A termékenyülést követően a magzati fejlődés megáll, amikor az embrió a méhbe jut. A magzat csak december végén, januárban ágyazódik be és az embrionális fejlődés csak ezt követően folytatódik. A késleltetett beágyazódás miatt a vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat. A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is. Az 1 gidát ellő suták általában a fiatal és idős egyedek közül kerülnek ki, illetve az élőhely gyenge minőségét vagy a túlnépesedést (sűrűségfüggő szabályozás) jelzi az 1 gidás suták magas aránya. A megszülető gidák súlya 1-1,7 kg, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napban gyakorlatilag védtelenek, ilyenkor éri őket a legtöbb ragadozók okozta veszteség. Az őzsuta gidáit néhány hónapig szoptatja. Az első hónapban naponta ötször szophatnak, a másodikban 2-4 alkalommal, majd ezt követően 1-2 alkalommal. A tejtermelés augusztustól kezd csökkenni és kora őszre teljesen elapad. Ritkán előfordul, hogy decemberig eltart a suta tejtermelése. A gidák az elválasztáskor már teljes egészében növényi táplálékokat fogyasztanak. Az őzgidák növekedése gyors, 2 hetes korukra születési súlyukat akár meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömeg 60-70%-át érik el.
Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta a gidáival. ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől (fedettség és táplálékforrások) és az állomány sűrűségtől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. A vadászati és vadbiológiai irodalom megkülönböztet „erdei” és „mezei” őzet, melyeket ökotípusnak is szoktak tekinteni. A kettő közötti különbségnek azonban genetikai okát nem lehet kimutatni. Valószínű, hogy a környezethez való rugalmas alkalmazkodás (viselkedés), illetve a jobb táplálékellátottság (nagyobb testméretek és szaporodás) az oka. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.
A vadgazda számára újra az őzek kerülnek előtérbe, Szent Jakab havának közepére esik ugyanis nászuk, az üzekedés. Ez területenként más-más időpontban veszi kezdetét, de általában augusztus közepére mindenütt véget ér. A még bennhagyott bakokat a suta hívóhangját, vészsirámát vagy gidahangot utánzó csalsípokkal lehet puskacső elé csalni a sárgán virító tarlókon.
Érik a zab is, kedvelt csemegéje ez a vaddisznókondáknak, a vadkárelhárító vadászatoknak ismét nagy jelentősége van.
Fotó: Nagy Gábor
Ebben a hónapban zajlanak az erdőben a becslések, valamint a következő évi gyérítések kijelölése is.
Az erdőbecslés során az erdőállomány fakészletének felmérése történik meg erdőrészletenként. A felmérések alkalmával a fák átmérőjének és magasságának ismeretében kerül felmérésre, kiszámolásra az erdőállomány fakészletének mennyisége. Az erdőállomány egyik legfontosabb jellemzője az élőfa-készlet, mely az erdőben található faállomány térfogatát jelenti köbméterben. Az erdőállomány egy év alatt elért gyarapodását évi folyónövedéknek nevezzük. A növedék egy év alatt a fa magassági és vastagodási növekedésével keletkező fatérfogat növekmény.