Június
Június (ősi magyar nevén Napisten hava) az év hatodik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. Nevét Junóról (római istennőről) kapta, aki Jupiter felesége volt. A 18. századi nyelvújítók szerint a június: termenes. A népi kalendárium Szent Iván havának nevezi.
Június 5. Környezetvédelmi Világnap Az ENSZ főtitkára 1969-ben felhívással fordult a világ közvéleményéhez a veszélybe került földi élet megmentésére. 1972-ben, Stockholmban, a Környezetvédelmi Világkonferencián nyilvánították június 5-ét környezetvédelmi világnapnak és dolgoztak ki több okmányt is a környezet védelme érdekében, melyben például a következő megállapítás szerepel:
"Az embernek alapvetően joga van a szabadsághoz, egyenlőséghez és a megfelelő életfeltételekhez olyan minőségű környezetben, amely emberhez méltó és egészséges életre ad lehetőséget."
A világnap célja, hogy az egyes emberek ráébredjenek egyéni felelősségükre, s arra, hogy mindenkinek magának kell tennie valamit a környezet megóvásáért.
Június 24. Szent Iván napja. Keresztelő Szent Jánosnak, a magyar népdal „virágos” Szent Jánosának és az ősi fényszimbolikának közös ünnepe. A természettel mágikus összhangban élő ember nyárközépi tűzgyújtásával a Napot próbálta megsegíteni, ahogyan az a sötétséggel vívta harcát. A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tűzünnep megőrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelőtt magának a tűznek volt köszönhető, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. Így válik érthetővé, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján. E jeles eseményt a nyári napfordulótól mindössze 3 nap választja el. János és a napforduló együtt ünneplése az V. századtól általános. Egy forrás szerint, mi magyarok a XI. században már gyújtottunk tüzet Iván előestéjén. Szokásunk régiségét a szlávos névváltozat bizonyítja. (A keresztény liturgia szókincse nyelvünkben nagyrészt a görög-szláv jövevényszavakból áll, mivel a térítő papok többsége először ezeken a nyelveken szólt eleinkhez.) Más lapra tartozik, hogy már az arab és bizánci források is megemlékeznek a pogány magyarok tűzimádatáról, és a tűzkultusz a napév fordulópontjaihoz kötődő rítusok része volt. Az esztendő legrövidebb éjszakáját Európa nagy részén ősi rítusokkal ünneplik, egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották!. A néphit szerint Szent Iván előestéjén „virágzik” a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve - keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket.
Érdemes még megemlíteni a fiatalok kapcsolaterősítő tűzugrását és Szentiváni énekeit. A gonosz elűzése céljából sok helyütt gyógyfüveket, gyümölcsöt dobnak a tűzbe. Úgy tartották, hogy a Szent Iván napi tűz megvéd a jégesőtől, a dögvésztől, a gonosztól és jó, bőséges termést biztosít. Szent Iván az elhunyt gyerekek védőszentje. A gyermeküket korán elvesztett fiatalasszonyok a tüzet körülülő apróságoknak gyümölcsöt osztogattak, amiből ők maguk nem ehettek.
A turbánliliom (Lilium martagon) a liliomfélék családjába tartozó júniusban és júliusban virágzó, impozáns növényfaj. Majdnem egész Európában és Észak-Ázsiában előfordul. Kedvenc élőhelyei a bükkös-gyertyános elegyes erdők, a karsztbokorerdők, a cserjések, ligetek. Magyarországon leginkább a Dunántúlon és középhegységek erdeiben található meg. Főleg csapadékosabb években igen gyakori érdekessége, hogy speciális alakú virágait kizárólag szenderek (lepkék rendjéhez tartozó rovar) képesek beporozni.
A 50-120 cm magas, hagymás évelő növény levelei hosszúkás lándzsásak, ép szélűek, párhuzamos erezetűek, csúcsuk és válluk is fokozatosan keskenyedik. A felsők szórtak, az alsók inkább örvösen állnak. A párta rózsa- vagy bíborszínű (néha fehér) alapon sötéten pettyezett, a lepellevelek visszahajlók. A portokok vörösek. A virágzat 5–10 virágú, laza, lecsüngő fürt.. Toktermése hártyás élű tok.
Sárga hagymáját Szibériában étkezési célra is hasznosítják.
Eszmei értéke: 2000 Ft
Turbánliliom
Fotó: Nagy Gábor
A gyilkos galóca (Amanita phalloides) kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó, világszerte közel 600 fajt számláló Amanita nemzetség egyik legismertebb képviselője. Európában rokon fajaival együtt (fehér galóca, hegyeskalapú galóca) a legsúlyosabb – gyakran halálos kimenetelű – mérgezéseket okozó nagygombák közé tartozik. Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul. Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál. A saját gyűjtésű vagy vásárolt gombát feltétlen vigyük el gombavizsgálatra, amit magánszemélyeknek bármelyik piacon ingyen elvégeznek!
A gomba kalapja 4 15 cm átmérőjű, leggyakrabban sárgászöld, olaj- vagy barnászöld színű, de esetenként – főleg esős időszakban – lehet halványabb, szürkés is. Felszínén eltérő árnyalatú, elnyúlt foltok figyelhetők meg; emiatt több szerző sugaras-szálas rajzolatúnak írja le, bár ez csak optikai csalódás. A kalap színeloszlása is változó: sokszor a közepén látszik a legsötétebb zöldes árnyalat, néha azonban éppen ez a rész fakul ki. A kalap széle viszont csaknem mindig a leghalványabb, néha szinte fehéres. Alakja eleinte tojásdad, félgömb alakú, széle fiatalon kissé begöngyölt. Kifejlődve ellaposodik, teljesen sík is lehet. Felszíne sima, széle nem bordázott. A kalapbőr szárazon fénylő, nedves időben tapad. Általában nincsenek rajta burokmaradványok, csak ritkán tapad meg rajta egy-egy fehéres foszlány. A kalap húsa fehér, közvetlenül a kalapbőr alatt sárgászöld; maximális vastagsága 4,5 7,5 mm.
A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6 9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el.
Tönkje 6 15 cm hosszú, 0,8 1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat. A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed. A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű. Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8 10 × 7 9 μm. Leggyakoribb mikorrhiza-partnerei – amelyek alatt megjelenik – a bükk, a tölgy, a szelídgesztenye, a nyír, a mogyoró, a gyertyán és egyes fenyőfafajok.
Mindenkinek fel kell ismernie a gyilkos galócát, aki valaha gombát szeretne étkezési célra gyűjteni, és feltétlenül meg kell tudnia különböztetni valamennyi hasonló gombafajtól!
Gyakran tévesztik össze a gyilkos galócát és a zöld színű, ehető galambgombafajokat (Russula), ezeknek azonban soha nincsen sem gallérjuk, sem bocskoruk. A csiperkék (Agaricus) ugyan rendelkeznek gallérral, viszont tönkjük tövén soha nincsenek burokmaradványok, lemezeik pedig már fiatal korban is rózsaszínű, kifejlett példányokon barna.
Gyilkos galóca Légyölő galóca
Fotó: Wikipédia
Érik a gabona, az érő vagy tejesedő kalászok mágnesként vonzzák a disznókat, az esti lesek a vadkárok mérséklését is szolgálják.
Vadjaink mind az utódneveléssel foglalatoskodnak, a terület zavartalanságának biztosítása ebben a hónapban is kiemelt feladat.
Ha erdei vagy mezei sétánk alkalmával elhagyottnak tűnő, földön fekvő szarvasborjúra, őzgidára akadunk, ne nyúljunk hozzá, és főleg ne vigyük magunkkal a kis „árvát”. Az anyja valószínűleg a közelben rejtőzve figyeli, hogy mi történik elfektetett utódjával. A születést követő első két hétben a gidáknak és a borjaknak alig van szaguk, így ha mozdulatlanul fekszenek rejtekükön a ragadozók (róka, aranysakál, kóbor kutya) nem sok eséllyel akadnak a nyomukra. A veszély elmúltával a szarvastehén és az őzsuta is jellegzetes hanggal hívja maga mellé kicsinyét.
Szarvastehén borjúval
Fotó: Nagy Gábor
Az erdészek számára ez a hónap a gyérítések időszaka. Az erdő első gyérítése - törzskiválasztó gyérítés.
A törzskiválszató gyérítést (TKGY) az erdő vastagrudas fejlődési szakaszában végzik az erdészek. Ebben a fejlődési szakaszban az erdő az életkorának körülbelül a felén jár, ilyenkor a legintenzívebb az erdőt alkotó fák növekedése és a magassági mellett a vastagsági növekedés is felgyorsul. Így jól felismerhetőek a gyorsabban növekvő, kiváló minőségű javafák.
A törzskiválszató gyérítések során az erdészek kiválasztják azokat a fákat, amelyek erősek, egészségesek, szabályos törzsűek, kijelölik az ezeket segítő fákat, a növekedésüket zavaró fákat pedig kivágják, figyelve arra is, hogy ne legyen túl „ritka” az erdő.
A növedékfokozó gyérítések (NFGY) célja, hogy teret adjon az idősödő fák gyökereinek, lombkoronájának, így a fák nagyobb, egészségesebb törzset tudnak növeszteni, vagyis ezen nevelővágás alkalmazásával az erdész segíti a fák vastagsági növekedését.
A gyérítések során már hasznosítható faanyagot is ad az erdő, tűzifát, oszlopot stb. A fák kivágásánál és kihordásánál az erdészek nagyon vigyáznak arra, hogy a megmaradó fákban ne tegyenek kárt. A jól elvégzett gyérítések eredményeként értékes faanyagot adó erdők jönnek létre.