Január
Január (régiesen Januárius, ősi magyar nevén Fergeteg hava) az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Janusról kapta, aki a kapuk és átjárók istene volt az ókori római mitológiában. A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava. A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták.
Január 1-jén szokás volt újévi jókívánságokat mondani házról-házra járva, amiért a háziak almával, dióval kínálták a köszöntőket. Újévkor az egész év sikerét igyekeztek biztosítani különféle kellemes dolgok végzésével. Azt gondolták, hogy ami újév napján történik az emberrel vagy amit cselekszik, az egész évben ismétlődni fog. Aki újévkor korán reggel megmosakodott a kútnál, hogy egész évben friss volt. Aki pedig hajnalban elsőként húzott vizet a kútból, az szerencsét hozó „aranyvizet” merített, amiből a családtagokat is megitatták. Nagyon fontos volt a jó cselekedet az év első napján.
Január 6-a a vízkereszt napja hagyományosan a karácsonyi ünnepkör lezárása és a farsangi időszak kezdete volt. Sok országban ez a karácsonyfa lebontásának napja.
Január 22-én, Szent Vince napján a szőlőtermesztő falvakban sok helyütt úgynevezett vincevesszőt vágtak, amit a szobában vízbe állítottak. A kihajtott vesszőkből jósolták meg a következő év termését. Ezen a napon a gazdának sok bort kell innia, hogy bő legyen a termés. Ha Vince napján szép, napos volt az időjárás, akkor jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont gyenge szüretet jósoltak. Ezzel ellentétben, ha három nap múlva, január 25-én, a „pálforduló” (Szent Pál megtérése) napján sütött a nap, akkor a néphit szerint még hosszú kemény télre kellett számítani.
Több vallás karácsonyi ünnepe januárra esik, és ezek egy részéhez vaddisznós hagyományok társulnak. A középkori Észak-Európában a karácsonyi úri sport a vadkanvadászat volt, az elejtett vad feje az ünnepi asztal dísze volt. A mitológiában gyakorta találkozunk az „erdei”vel, az indoeurópai népek hadistenként tisztelték. A mezopotámiai Tammúzt, a nap és gabona istenét égi vadkan ölte meg, akár csak a szíriai Attiszt. Egyiptomban Szeth, a vadkan Ozirisz gyilkosa. Hórusz egyik szemét, a Holdat is ő falja fel minden hónapban. Ezzel magyarázható, hogy az egyiptomiak újholdkor áldoztak sertést „szemet szemért” alapon. A magyar történelembe is beírták nevüket a felbőszült „sertevadak”. I. István fiát, Imre herceget valamint a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst is vadászat közben ölte meg egy –egy sebzett agyaras.
Rio de Janeiro város nevének jelentése portugál nyelven „januári folyó”. A név eredetileg a várost övező Guanabara-öblöt jelöli, és a portugál hajósoktól származik, akik 1502. január 1-jén fedezték fel ezt a helyet, és egy folyó torkolatának vélték
Nem csupán emlős, hüllő, kétéltű és rovarfajok választják a zord évszak átvészeléséhez az álomba merülés technikáját. 1946-ban fedeztek fel az amerikai Colorado államban az indiánok által már jól ismert, „alvó madárnak”is nevezett téli estifecskét. Ez a madár életfunkcióit a minimálisra csökkentve, 10 grammnyi zsír elégetésével közel 100 napot képes „átaludni” mindenfajta egészségkárosodás nélkül.
A hideg télre a nappali lepkéknek is megvan a fajokra jellemző válasza. Az atalanta-lepke például ősszel délre vonul, a nappali pávaszem, a kis rókalepke kifejlett állapotban, megdermedve, kérgek, odvak, repedések védelmében, sőt néha a hóval fedett talajon várja az idő jobbra fordulását. Az apollólepkének pedig a petéje telel át, kibírva akár -30C-fokot is! Egy boglárka-faj hernyója cukros váladék kiválasztásával a hangyák kegyeibe férkőzik, a bolyba viteti magát, és a tél folyamán a bőséges táplálék mellett bebábozódik.
A keresztcsőrű a madarak közt elsőként kezd a költéshez, a tojó már januárban kotlik 3-4 tojásán. 20 napig üli a tojásokat, addig párja gondoskodik az etetéséről. Azért ilyen korai a fészkelés, mert az a fenyőmagvak beéréséhez igazodik, melyek fő táplálékát képezik ennek a madárfajnak. A fészket is maga a tojó építi, melynek alapját száraz fenyőgallyak képezik. A csészét háncsból, fűszálból, zuzmóból készti, belsejét mohával, apró tollakkal, állati szőrrel béleli.
A vadóvás, vadetetés legfőbb ideje. Nagyvadjainknál ügyelni kell a folyamatos széna és szemestakarmány utánpótlására, célszerű kukoricakévéket is kihelyezni, a levelek lerágása után jó fekvőhelyül szolgál a megmaradt szár. A szénát a nyulak is meghálálják, a répával egyetemben. Szárnyasaink közül a fácán és a fogoly számára épített etetőket töltsük fel ocsúval, egyéb szemes takarmánnyal.
Ez az igazi tarvad selejtezési időszak, de még a selejt gím- és dámbikák is lőhetők, akár csak a vaddisznó.
A lombos fák lombhullatástól az új rügyfakadásáig – vagyis télen - nyugalmi állapotban vannak. Ilyenkor nedvkeringésük leáll. Ezért ebben az időszakban zajlanak az erdészek irányításával az erdőben a fakivágások, azaz a fokozatos felújító vágások (FFV).
De ekkor végzik az erdészek a befejezett ápolásokat is. A befejezett ápolásokra azokban az erdőkben kerül sor, melyek megfelelnek az erdősítést (magvetés vagy csemeteültetés) követően a következő törvényi előírásoknak: megfelelő fafajú, megfelelő tőszámú, megfelelő elegyarányban lévő faegyedekből állnak és az erdő megléte biztosított.
Az erdőben a főfafaj egészséges, legjobb növekedésű törzsű egyedeit javafának nevezzük. Az erdész az erdőnevelés során ezeket a fákat segíti a további fejlődésükben. A javafák közül kerül ki majd a véghasználati állomány. A főfafajok mellett az erdőben vannak elegyfafajok – segítő fák - is, melyek szerepe, hogy segítsék a javafák fejlődését, azzal, hogy biztosítják az erdőben a teljes záródást segítve a törzsek és a talaj árnyalását.
A befejezett ápolás a tisztítások előfázisa, melynek során az erdészek az elegyfafajok számát csökkentik, a böhöncök (a többinél erőteljesebb növekedésű, kedvezőtlen alakú (pl. göcsörtös) fák) eltávolításával.