Örömmel köszöntjük, hogy a
 

„ Fekete István Emlékösvényre ” lépett.
 

Fekete István okleveles gazda, író ezen a vidéken dolgozott és vadászott gróf Mailáth György hitbizományi uradalmában Bakócán, az 1926-1929 közötti években, mint segédtiszt. Az itt szerzett élményei emlékére helyeztük el a táblákat, amelyeken az író saját szavaival meséli el a történteket, vagy egy félévszázados szép vadászélet gazdag tapasztalatait adja át…

Az emlékösvény táblái a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túra útvonal mellett találhatók Hollófészek és Felsőkövesd között. Hollófészek a környék legmagasabb pontja 357,1 m az Adria felett.
 

Az emlékösvényről a kék négyzet és tölgyleveles jelű -leágazó út vezet Nagymátéra a Fekete Istvánról elnevezett füvészkertben, ahol az író szobra áll. A kék kereszt jelű leágazó úton Tatárugratótól érhető el a Bakóca község határában levő Útszéli kereszt, az orvos lakás és népies nevén ismert „Káni Kereszt”.
 

„közel hatvan év alatt, éjjel és nappal, esőben, fagyban, napsütésben, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával, vidám gondolatok és elment drága Emberek emlék-árnyai között amikor hiába sütött a nap, és ölelt át a virágos táj méhzsongással és kakukkszóval, mert a szívemben sírt ástak, és bánatot vetettek.

Aztán újra barangolások, mert az Idő napja újra felkelt. Ellobbant a régi bánat, elhamvadt, és szelíd emlékké nőtt az Időben, amely néha felhős, néha napsugaras arcával csak krónikát írt, hogy megnyugodjanak az elmúlt és jövendő napok ragyogásával az elsüllyedt, tömjén szagú idők után.

Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban, amikor észrevétlenül vállamra ült az Idő, és csendesen figyelmeztetett a sok tegnapra és a fogyó holnapokra.

Barangolások az Idő és Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt füst és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme az Időnek sem, amelyben – mint ez a könyv – emlékké válok majd magam is.

Barangolások Fekete István 1968
 

Köszönjük, hogy végig sétált a Fekete István Emlékösvényen, meglátogatta a Füvészkertet Nagymátén, és tisztelettel emlékezett az író szobra előtt.
 

Amikor ezt a szót leírjuk, vagy kimondjuk, úgy jelenik meg képzeletünkben ez az ősállat, mint fekete csuhás kísértete a kártékonyságnak. Vad éjszakai szellem, amely sötéten mozog a sötétben és kora tavasztól késő őszig nem tesz mást, csak kárt és kárt.

Sajnos ebben sok igazság van, mégse törjünk éppen az igazság nevében pálcát fölötte és ne akarjuk maradéktalanul kiirtani, mert az összefüggő nagy erdőségekben kártétele elenyészik és amennyire nem kívánatos mezőgazdasági területek szomszédságában, annyira közömbös a kulturálatlan területeken, sőt hasznával, bőrével az okozott kárt részben meg is téríti.

Az 1939-es statisztika szerint Magyarországon 1800 db vaddisznó esett, ami kb. 50 000 kg húsnak felel meg. Tehát nem lehet kizárólag kártékonynak mondani, nem is beszélve arról, hogy ez az Európában mindinkább keletre szoruló ősvad a nyugati vadászoknak milyen csemegét jelent, milyen vonzerőt képvisel, ami végeredményében megint csak pénzt hoz az országnak. Éppen ezért ne húzzuk meg a lélekharangot fölötte, és ne fosszuk meg a magyar erdőket ettől a sajátságos ősvadtól, amelyik igaz, hogy nem illik bele a kultúrába, de van elég hely a számára, ahol nagyobb kártevés nélkül elélhet a maga módja szerint.

A kultúra úgyis mindinkább visszaszorítja az ősi berkekbe és a szelíd disznók terjesztette pestis úgyis kiirtja néha szinte az utolsó szálig. Csoda, hogy még van belőlük, hiszen védekezése úgyszólván nincs, és ha nem lenne olyan szapora, már a múzeumokban mutogatnák az utolsó példányokat.

Olyan szapora, olyan rejtett életet élő, olyan óvatos. Aki már látta az öreg emse gyanakvó, végtelen óvatosságát, ahogy malacait a legelőre vezeti, aki megfigyelte ennek a vadnak hősi önfeláldozását fiaiért, aki látta, hogy az anyák mindig megfelelő helyre és időben viszik malacaikat, mintha értesítőt kaptak volna, hogy mikor milyen füvek nőnek, ami okvetlenül szükséges a fiatal szervezetek felépítéséhez – szóval aki csak egy kicsit is ismeri ennek ősvadnak életét, teljes kipusztítása ellen még akkor is szót emel, ha nem vadászember, hanem csak szemlélője az erdők életének, melyet szabályozni lehet az emberi érdekek védelmében, de egy állatfajtát a teljes enyészetbe dobni igazságtalan irgalmatlanság.

A Duna-mocsarak, ősi ingoványok, emberi településektől távol eső hatalmas erdőségek elegendő helyet és táplálékot nyújtanak a vaddisznónak, ahol nagyobb kártétel nélkül szaporodhat, s ahol ezekért a kártételekért a vadászbérekből befolyó összeggel meg is fizet.

Mint minden fajtája: szereti a társas életet, néha kondákba verődik össze, de kivénült kanok mogorva magányba vonulnak és egyedül járják titkos útjaikat. A ezek az utak igazán titokzatosak. Amikor legsötétebb az éjszaka, amikor zúg az erdő és erős szélvész tépi a fákat, amikor a havas fergeteg sivítva temeti az éjszakát: akkor mozdul ki rejtekéből, fekete árnyékként a feketeségben s ekkor minden előny az övé és semmi a vadászé. Szaglása, hallása akár a legfinomabb műszer és nagy fekete teste szellemként surran a sötétség láthatatlan útjain.

Még hajtásban kerül leginkább puskavégre, ámbár a vaddisznó nehezen hajtható vad és lehetőleg nem arra megy, amerre hajtják, hanem arra, amerre akar. Oldalt vagy hátra, csak éppen arra nem, amerre a vadászok szeretnék. Néha óvatosan kicsúszik a hajtók között, néha egyszerűen áttöri vonalukat – s ilyenkor nem állíthatja meg senki és semmi –, néha pedig megáll valami sűrű bozótban és elengedi maga mellett legnagyobb ellenségét, az embert. Hiszen az emberen kívül jóformán nincs is ellensége, csak volt a farkas és a medve, ám ezek is csak jeges havon boldogultak vele, amikor beleszakadva a hóba, tehetetlen volt ellenségeivel, akiket a jégréteg fenntartott. De még így is otthagyta egy-egy ordas a fogát, amelyik túlságosan közel merészkedett a késpenge élességű és villámként vágó agyarakhoz. A vaddisznó sosem támadja meg az embert, de megsebezve, vagy fiai védelmében nagyon komoly ellenfél, melynek lebecsülése bizony tragédiákhoz vezetett. Ilyenkor persze átkot kiáltottak rá, pedig csak ösztönére hallgatott, védte életét és az utódokat, ahogy azt a természet kegyetlen törvényei parancsolják.

Legtöbbször az anyakocákkal van a baj. Elég valamelyik malacnak elsírni magát, vagy veszélyben látni valamelyik ivadékot, nagyon sokszor azonnal támad s az ilyen támadásból mindig baj lehet. Néha az ilyen támadás egyszerűen csak blöff s csak addig tart, amíg a kicsinyek elbújnak a magas fűben. Olyankor, aki csak egyszer megfigyelte az ilyen kis csalás tevését – menését, a csíkos malackák játékát és beletartozandóságát az erdő nagy együttesébe, az anya féltő gondosságát és a rakoncátlankodó csemeték ráncba szedését – az soha ezt a képet el nem felejti és magától is úgy érzi, hogy ezt az ősvadat kellő korlátok közé szorítani megokolt lehet, de kipusztítani: bű.

Fekete István Emberpor
Szent István Társulat Bp. 2003

 

. . .
A magyar vadász nyelvi öntudata felébredt a nemzeti öntudattal együtt, s ettől kezdve beszélhetünk tulajdonképpen a még nem egységes , de egységesedő, tisztuló magyar vadászati nyelvről. Az idegen ágak kevés kivétellel, lenyesve az öreg törzsről: az magától hozza az új hajtásokat, melyek talán nem is újak,csak el lettek feledve és hanyagolva.

A túlzott jóindulat helyenként azonban erőszakosságokra kapásból gyártott, sántító újításokra is vezetett. Az újítók ugyanis elfeledték, hogy nyelvet «csinálni» nem lehet, mint ahogy nem lehet percek alatt órákat élni. Az elvetett mag és annak termése között virágzásnak kell lenni, tavasznak és nyárnak. A megújuló vadászati nyelvnek is gazdag talaj kell, hogy magától virágozhassák, bőséges nyár: hogy magot köthessen.

Vadászati nyelvünk alapja: maga a vadászat. Ennek gazdagságán épült és épül nyelvünk és hiába minden nyelvújítás, ha ezen ősi tornánk, leletüdítő időnkénti foglalkozásunk nem nő naggyá lelkünkben, erkölcsi és anyagi erősségünkben, törvényeink védelmében. Erős, szabad, független vadász, múltját ismerő, jövőjét féltő, nyelvére és nemzetére büszke törvényeink felett őrködő vadásztársaságok s a jelenhez simuló igazságos, okos törvények kellenek, ahhoz, hogy vadászati nyelvünk nagy legyen, magyar, mintha a Volgától a csonka Tiszáig nem tűntek volna el gyötrően hosszú századok.

És még valami: magyar szív és a magyar nyelv tökéletes tudása.

NIMRÓD VADÁSZUJSÁG 1935. augusztus 20.

. . .
„ Mi elmúlhatunk, de a lánc el nem szakad soha, amíg magyar szó és magyar írás lesz a földön. Mi elmúlhatunk, de könyveink beszélnek, s az örök humánumban tovább dobog a szív – megtisztelve és felemelkedve – akkor is, amikor már nem maradt más belőlünk, mint egy marék hamu.”

. . .
„ nem fontos semmi, csak az írás tisztasága, örök humánuma, amely minden vonatkozásán túl is elsősorban magyar.

Részlet: Veres Péterhez írt levélből.
Budapest. 1959. január 6.
Fekete István Tanulmányok 1. 258. old.

. . .
„ Az írói készség nem érdem, csak adottság és kötelesség: szolgálni a jót, lobogásra és világosságra gyújtani azokat, akik keresik és várják a Szépet, hogy világosságra, örömre és szeretetre gyúljanak önmaguk is és gyújtsanak másokat is. Ennyi az egész, de ez: Minden”

 

Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörűségére. . .

A gombásnéni korábban kell mindenkinél és ismertetőjele, hogy a gomba alatt kosarában fácántojást hord, melyet «otthagyott az anyjuk és már egész hidegek voltak szegénykék ». Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amiből a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulással és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagyszámban helyezkednek el a gyerekeken s azokat este a vadászférj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az előllevőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek. . .

Mi vargányát ettünk rántva, foglyot nyárson, szalonnát pirítva és korai szőlőt – mosatlanul – mert kevés volt a víz s « folyadékszükségletünket » inkább borral « fedeztük ». Az is a pincében, mely hűvös volt, mint a katakombák, de mártírok, sírvermek és vallásos gondolatok nélkül.

A vallásos gondolatok inkább hajnalonként csaptak meg bennünket, amikor az erdő felé mentünk és a dombháton a szürkületből felénk tartja karjait a szőlőhegy öreg keresztje, vagy este, amikor hazafelé jöttünk. A föld már sötét volt, az ég rettenetesen magas, de a horizonton mintha mindig vibrált volna valami rejtelmes fény, és ebben a fényben puhán, magányosan és örökké ölelésre tárt karokkal állt talán maga a földreszállt Isten.

Mi így éreztük, ha nem is mondtuk és csendben jártunk előtte, mint a templomban.

Egy golyós- és egy sörétespuskánk volt, s így minden nap cseréltük puskáinkat. Aki golyóssal volt a soron, az a disznós helyeken járt, akinek pedig a sörétes jutott, az bújta a bokrost, meg az olyan helyeket, ahol a sima golyó és az öreg sörét is tehetett valamit.

Egyszer aztán, úgy látszott, mégis mellém áll a szerencse. Egyik oldalról átnézve a másikba, megláttam egy disznót, amint turkálva bujkált a bokrok között. Amilyen halkan és gyorsan lehetett, elébe vágtam. Hallottam a ropogást, szuszogást. Lehúzódtam a nyiladék szélén, melyen a disznónak át kellett jönni, hacsak vissza nem fordul. A sűrű gallyak közt már többször átfeketedett hatalmas teste. Egyszer már fel is emeltem a puskám, de aztán újra eltűnt s én szívdobogva vártam, hogy kilépjen.

Megrezzentek a bokrok, – puskám legye ott táncolt már – és szuszogva kilépett elém egy sarlóra hajtott – öregasszony.

Csak néztem és hideg verejték ütött ki a homlokomon. Atyaúristen ! Ha az asszony csak egy kicsit ritkább bokrok között jön: menthetetlenül agyonlövöm. Feketeszürkés foszlott kendője csalódásig hasonlított a disznó csuhájához, és olyan görbe volt, hogy felállva alig volt egy méter magas.

A hideg még végigfutott rajtam párszor, de aztán elzártam a puskám és íjedt dűhhel ráordítottam a banyára: Hej ! Megálljon !

Azt hittem, az ijedségtől összeroskad és kiejti kezéből kis kosarát. De inkább és illetődtem meg és másodszori kiáltásra már nem futotta, mert – bár a visszhang még akkor is dobálta kiáltásom – a mama azt sem tudta, hogy a világon vagyok és békésen igazgatta a gombákat kosarában.

Amikor melléje értem, – talán a föld dobogására – csak akkor vett észre. Megfogtam a karját: – Hallja, vén boszorkány, most majdnem agyonlőttem ! . . .

Felém fordult. Fehér, aszott pergament arcában két kék gyermekszem, és mosolygott.
– El tetszik venni a gombát ? . . .Tessék.Én még találok . . .
Nem kell a gombája. Azt mondom, hogy . . .
Fekete kendőjét eltolta füléről: – Kicsit nagyot hallok. Most tessék mondani ! – és apró átlátszó fülével odahajolt. Azt mondom, hogy itt bujkál a bokrok között és majdnem agyonlőttem. Mi lett volna akkor ? . . .
Letette a kosarát. – Semmi. Eleget éltem már. . .
Most már én húztam el a kendőjét: – De én börtönbe kerültem volna – kiabáltam.
Erre elkomolyodott : – Ammá baj lett volna. Egy ilyen öreg asszonyért. Nem mindegy már az a pár hét ?
Mi van nekem még vissza ? . . .
Le kellett hajolnom, hogy az arcát lássam, amikor beszélt. . . – Elmúlik az ember, előbb, utóbb. Nem igaz ? . . .
De igaz, – mondtam csendesen – hát csak menjen, öreganyám. Vigye a kosarát is . . . még valami baj érheti . . .

 

Valamikor régen- kemény őszi szelek tépték akkor az erdőt – lehullott a makk, megnyílt a toboly* és repült a juhar szárnyas kis magja; az erdei fák megrázták magukat és millió alvó élet hullott a földre, millió magban millió fa, bokor, cserje, hogy újra erdő legyen az erdő, hogy a kis utódok álljanak már az öreg erdőben, ha jön a nagy tél és jön a fejsze.

Az öreg fák azért gondoskodtak annyi utódról, mert bölcsen tudták, hogy azokból kikelni, rügyezni, virágozni, és új magot teremni nagyon kevés fog. Az örök csírát nem védőburok, de 3 tápanyag, élelem veszi körül, amikből a csíra él, amíg gyökerei nőnek, s ez az élelem nem csak neki táplálék, hanem az erdő repülő, vánszorgó és négy lábú lakóinak is.

A makkot kitúrja a vaddisznó, megkeresi a borz, a szarvas, az őz, az apróbb magvakat felszedik a madarak, a fenyőtobozt sorra nyitogatja a mókus, dézsmálja a mátyás, magtörő pinty, a boróka magját a fenyőrigó – és a tél nagy ínségében fákon és fák alatt, az avaron s az avar alatt terített asztala van az erdei népeknek, akik tudják ezt s a saját életüket mentik az erdei magvak élete árán.

Az erdő azonban olyan pótolhatatlan értéke az embernek, hogy újulását teljesen a természetre bízni már nem lehet. Az ember tehát „kézbe veszi” az erdő sorsát, a magvak életét, a csemeték növekedését és összegyűjti a magvakat, még mielőtt lehull a hó, még mielőtt a fák elszórnák az új erdő bizonytalanságába hulló magvetését.

A csemeték nem mondanak semmit, mert megint megindul alattuk a föld. Elsötétűl a nap, ájuldoznak, vonat zakatol, szekér zörög velük – pár darab el is pusztul eközben - , míg sokára megint talpra állnal, élni kezdenek idegen földben, idegen világban. Itt már nincs tanítás, nincs kapa, nincs állandó őrző szem: a vak is látja: - ez már nagykorúság. A gyökerek erősek, a föld, a nap, a levegő itt is jó már, és a csemetéknek nincs már vágyuk, csak az örök parancs teljesítése: nőni, erősnek lenni, magvakat teremni és megújulni.

Hogy ők öregkorukban mennyi gyönyörűséget és hasznot nyújtanak az embernek, erre nem is gondolnak.

De hát erre nem mindig kerül sor, mert. . .

Mert nyúl is van a világon – hála Isten mennyi sok.

Mert marha is van a világon – hála Isten sok -, és lelkiismeretlen pásztor, aki nem gondol arra, hogy a saját erdejét és saját tüzelőjét teszi tönkre.

Mert kecske is van a világon – az a jó Isten akárhova tegye, csak erdőbe ne -, s ez után a mekegő istennyila után nem nő sem fű, sem fa.

Mert kiránduló gyereke is van a világon, akinek bot kell – és vidám kocsislegény, akinek ostornyél a szíve vágya.

Mert szalonnát csordítani jó – ezt senki se tagadja – , de a tüzet elojtani még jobb lenne, mert a hamu alá odafúj a szél, a száraz fű lángra lobban és a kétforintos szalonna tüzénél ellobban kétszázezer forint, a dolgozók véres, verejtékes kétszázezer forintja . . .

És a keserves munkával, fáradozással telepített futóhomokból vagy kopasz domboldalból egy –két megmaradt csemete integet keservesen és kétségbeesve, mintha mondaná:
– Emberek! Miért pusztítotok? Nem kérünk tőletek semmit, csak adunk, csak adunk! Árnyékot, meleget, pihenést, szórakozást munkát és pénzt, gyümölcsöt és orvosságot, virágot és szépséget, mindent, mindent, egész magunkat, ha eljön az ideje – de idő előtt miért kell elpusztulnunk?

Integetnek szomorúan a lerágott, levágott, megperzselt csemeték, és kérésüket, panaszukat szétkiáltja most az egész országnak ez az írás.

Hallgassátok meg és szeressétek a fát, az erdőtöket, emberek.

 

Jelek az erdő fáin

. . .
Azt mondják, az igazi vadásznak nagyobb és jobb szíve van, mint annak az embernek, akinek a vad csak hús, az erdő csak fa, a mező csak széna, és az erdőn-mezőn való bolyongás egyszerűen: naplopás.
Nemcsak azt mondják, de azt mondjuk mi magunk is. Mondhattuk is eddig, mert nem ellenőrizhette senki, és minden kézzelfogható áldozat nélkül sütkérezhettünk ennek a hitnek ragyogásában.

. . .
Pedig – de ezt úgyis tudjuk – az erdő – és vadőr életében annyi a nappal, mint az éjszaka, annyi a tél, mint a nyár, annyit fázik, annyit izzad, és a hétköznapok karéjában nagyon ritkák a piros betűs egész ünnepek. A hurok, a tőr, a csapda és az orvvadász nem szentelik az Isten hetedik napját pihenésre, és így talpon van a vadőr is.
Persze én itt az igazi erdő-és vadőrről beszélek. Ne hozzon fel senki példát arról a kevésről, akiknek nincs mit őrizni, vagy „hozzásimulnak az adottságokhoz”, és szájjal pótolják az elmulasztottakat.
Elsősorban pedig azokról a névtelenekről, akik már nincsenek, akik egymagukban is bebizonyították, hogy véresen komolyan veszik a törvényt, az esküt, bár sem a törvény, sem az eskü nem vette ugyanilyen komolyan őket. Azokról, akik a társas harc buzdítása, medáliák ígérete, küzdelemre feszítő kürtszó és a család biztosítottságának nyugalma nélkül odaálltak az elmúlás ostora elé, és igazi hősként buktak el, holott ki is térhettek volna előle.
Azokról, akik mögött nem állt senki, aki figyelte, buzdította, segítette volna, és akik fölé nem is hajolt senki, hogy elfogja a halálbamerülés utolsó pillantását.
- Az volt a kötelessége! Felesküdött rá! – mondhatná valaki.
Igaz. de nézz magadba, emberbarátom, tedd szívedre a kezedet, és kérdezd meg magadtól, mit csináltál volna te az ő helyükben.
Jó, elhiszem, te is kiálltál volna, pláne ha becsületszavad adod . . . de nézz körül ismerőseiden, és súgd meg nekem, hányról tételezed fel ugyanezt . . . Na látod! Bizony a halál közelsége nagy erkölcsi lazulásokat okoz, és hidd el, hősök voltak ők mindannyian. Nemcsak azok, akik küzdve, de azok is, akik orvul estek el, hiszen körülbelül tudták, hogy vagy otthagyják helyüket, vagy megszegik esküjüket, vagy elpusztulnak. És – elpusztultak.

. . .
A kínokról s az élet lassú elszakadásáról nem beszél az erdő. A tettes mögött becsukódik a börtönajtó, az áldozatra ráborul a hant, a gyerekek szétszélednek a kegyelemkenyér tüskés útján, és a tragédiából „történet” lesz, ha ugyan nem „ mese ”. De nem történik semmi, hogy ezek a tragédiák meg ne ismétlődjenek. Az emlékeket szétmorzsolja az idő, s a mi névtelen hőseink elmúlnak panasz nélkül, nyom nélkül, mint az a rövid újsághír, mely három sorban adja tudtul, hogy örömeink egyik osztályosa, erdeink őrzője, vadjaink ápolója, tüzeink fellobbantója, vérünk a jóban-rosszban és magyarságunkban – ismét elmúlt egyedül, nyom és emlék nélkül. Bizony emlék nélkül, mert a szívünkben felállított emléket meg nem látja senki, és magunk is csak akkor döbbenünk rá, ha új és még újabb áldozatok vetik rá fájdalmas árnyékukat. De én ezt az emlékkövet vagy - szobrot nem vinnem Pestre, és főleg nem az Országház elé, mert nem lehetetlen, hogy egy szép napon beballagna a törvényhozás házába, és megkérdezné, hogy a Mezopotámiával történt kultúregyezmények becikkelyezése után mikor kerül rá a sor. . . Ámbár az is lehetséges, hogy csendesen hátat fordítana a zajongó városnak, kimenne a gödöllői erdőkbe, felülne valamelyik magányos sziklára, és oda várná évenként megújuló torra az összes magyar erdészeket, erdő- és vadőröket.

Évenként aztán eljönnének a zöld hajtókás magyarok. Elhoznák a magyar erdők pár szál virágát, virágos ágát, tüzet lobbantanának a halhatatlan árnyékú elődöknek, és a példaadás, önfeláldozás hőseiben erősítenék és magasztalnák – önmagukat. Nem lenne aztán baj, ha ez a tűz megint egy évig nem égne, mert a lángot, a hitet, a bizalmat önmagukban vinnék széjjel, és az erdők egyedülvalóságában, az elmúlás leskelődésében, a küzdelmekben, a viharokban mindig éreznék, hogy nincsenek egyedül, nem névtelenek már, mert minden bajukban, bánatukban velük érzünk, gondolkodunk, harcolunk, mind, akik magyar vadászok vagyunk!

 

Zselic védett növény- és állatvilága
Írta: Fekete István

. . .
Lent jártam Somogyban egy pap barátomnál vendégségben. Boldog voltam, hogy újra megfürödhettem a régi táj ragyogásában, és szemem elkalandozhatott az erdőkoszorús lankákon, buja füvű réteken s a „horhók” sárga partoldalain, hol gyíkok nyaralnak a földiszeder alatt és gébics költ a kökény sűrűjében.
A szőlőhegy mindjárt a falu felett volt, s rendesen keresztüljártunk rajta sétáink és vitatkozásaink közben. A fák ekkor már elvirágzottak, és nagy termést ígértek,de szépen mutatkozott a szőlő is.
- Kár, hogy „noha” – mondtam –, megteremtem ez az áldott föld mást is.
-Megeszik a rigók úgyis – legyintett barátom.
-Mik eszik meg?
-A feketerigók. Csapatostul jönnek. . .
-Nem jár a feketerigó csapatban.
-Ezek pedig úgy járnak.
-Akkor nem feketerigó!
-De az ! Ott is repül néhány . . .
A repülő bűnösök seregélyek voltak.

Este azután elgondolkoztam, hogy mennyi tévedés van így a madarak körül, s a tévedésnek mennyi ártatlan áldozata. Hány harkály pusztul el a méhesek körül, hány rigó a gyümölcsösök táján, hány gólya a tarlókon, és hány vércse, ölyv, bagoly csak azért, mert „ragadozó”.

Az embereket a ragadozókkal szemben általában háromféle érzés vezeti: a beléjük nevelt, ítélet nélküli rosszindulat, a gyűlölet a „gyilkossal” szemben és az irigység.

. . .
a nevelés okozta gyűlölet, ami messze ősi időkre nyúlik vissza, amikor a másnapos csatatereket horgas orrú, nagy karmú ragadozók szállták meg, és nem nézték, hogy a torzulásba merevedett száj kit csókolt tegnap, és a halottra nyílott szem kinek volt legkedvesebb a világon.
Az ember akkor még nem ért rá különbséget tenni ragadozó és ragadozó között, és az anyák és mátkák gyűlölete belecsepegett az utódok gondolatai közé.
De akkor ez még nem is volt fontos! Az erdők és rónák végtelenek voltak, a nádasok országának nem volt határa, az ember kevés, és a természet egyensúlyát maga a természet tartotta fenn.
Később azonban megváltozott a világ. Sűrült az ember – állítólag sokasodott? –, és kimondta az állatokra, hogy ez káros, ez pedig hasznos. Hogy ezen a „jogon” azután mi történt a világban, az nem tartozik ránk. Mi emberséges emberek voltunk mindenkoron, és nem számolunk a bálnák, fókák, alkák, bölények és még egy csomó kihalófélben levő állat kipusztulásáért, de – és ez ránk is tartozik – nem akarunk számolni azokért sem, melyek a mi kezünkben vannak.
Mondom – közben megsokasodtunk. ( Mármint az emberek, mert ránk magyarokra – sajnos – ezt nem igen lehet mondani.)
A háborúk megszelídültek, a polgári erkölcs és meglazult bátorság utálta a vért ( hacsak nem rántani való csirke és a kis hízócska vére volt), utálta a gyilkosságot, és kimondta, hogy a ragadozó madár gyilkos, s mint ilyen: pusztuljon! Ez volt az általános gyűlölet a gyilkossal szemben.
Okuljanak, és tudják meg, hogy a fogoly nem eszi meg a babot, a vércse a nyulat, az ölyv a foglyot, a kékvércse a fácánt, a darázsölyv a fürjet, és tudják meg azt is, hogy a többi más ragadozókból is ott van a legtöbb, ahol a legnagyobban a vadászati eredmények.
És tudják meg végre, hogy a sólyom nem a vércse, a vércse nem – karvaly, a karvalyban nincs kiskarvaly meg nagykarvaly, az ölyv nem „hábik”, a gatyásölyv nem „sas”, a kánya nem varjú, és a varjú még kevésbé kánya; szóval tudjanak meg sok mindent, hogy megszűnjön a harmadik igazságtalan pont: az irigység.
Igen, az irigység !
Mert sokan vagyunk Európa földjén, és nemcsak egymásra irigykedünk, de azokra az állatokra is, amelyekről azt hisszük, hogy a falatot előlünk eszik el.
Ma már minden talpalatnyi földet számon tartunk, minden értéket felhasználunk, miért pazarolnánk drága patronunkat azokra a ragadozókra, melyek nekünk segítenek? Nem lenne érdemes megismerni a „gyilkosokat”, akiket mi gyilkolunk meg?
Mert – ne feledjük el! – jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyen helyen csak azoknak az állatoknak van rossz soruk, melyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek.

 

. . . Az etika görög szó, annyi mint erkölcstan, erkölcsbölcselet, a filozófiának az az ága, amely az emberi cselekvés értelmezésével foglalkozik. A vadászetika feladata tehát tisztázni azokat az elveket, amelyeket a vadászembernek követnie kell, hogy cselekvése jó, azaz a vad birtokbavétele erkölcsileg is helyes legyen.
Erkölcstelen tehát „ab ovo” – azaz a „tojástól kezdve” – mindenféle értelmetlen és káros fészekrablás, fióka- és kölyökpusztítás, az ivadéknevelő madár – és állatszülők pusztítása, általában a tilalmi idők be nem tartása, a mérgezések túlhajtása, a sebzett vad után keresésének elmulasztása, nem megfelelő fegyver vagy lőszer használata, lehetetlen távolságokra való lövöldözés.

. . .
A vad mindig érték volt, és megszerzése anyagi előnyt jelentett. Az őskorban sokszor az életet. Később ez a jelentőség mindjobban elhalványult, és ma már nagyrészt helyébe lépett a vad elejtésével járó sportérték, amely messze meghaladja az anyagi értéket.

. . .
A vadászat tehát ma olyan sport, amely értéket produkál, gazdálkodik, s éppen ezért mindig nagy volt a csábítás arra, hogy ezeket az értékeket az ember így vagy úgy, szenvedélyből vagy pénzszükségből, egyenes vagy görbe úton, de megszerezze. ( Legszelídebb formája ennek az a jelenség, amikor a vadász – és tegyük hozzá, a testvérsport szenvedélyese, a halász – képzeletbeli, tehát nem valódi sportértékkel dicsekszik, és így falrengetőeket lódít. Ilyenkor ne bántsuk szegényt, akinek még a szeme is elkönnyesedik a vad meglövésébe – ami álom volt, és álom is marad.)

. . .
Ma már vannak szigorúnál szigorúbb törvények, de ezek a vadászetikát nem pótolhatják, mert esendő az ember, különösen ha egyedül van. Azért van szükség vadászetikára, mert a vadásznak nagyon sok olyan alkalma van, hogy törvénytelen módon vagy eszközökkel gyakorolja a vadászatot, amelyre tanúk nélkül sehogy sem jöhetünk rá. Ha tehát nincs valakiben a belső vadásztörvény, a vadászetika, úgy az írott törvény nem sokat ér.

. . .
A vadászati törvény vadászetika nélkül nagyon embertelen lehet, azaz inkább sok embertelenség lehet látszólag törvényes. Az etikátlanság aztán nagyon könnyen átcsap a törvénytelenségbe, ami érthető, hiszen a két jelenség nagyon közel áll egymáshoz.
A törvény – minden vadászati törvény – szükséges és jó még akkor is, ha nem teljes, de a törvény nem mentheti meg vadjainkat a pusztulástól, sőt a kipusztulástól a magasabb rendű ember humánuma, a vadászetika nélkül. De hozzátehetjük azt is, hogy amíg az ember az emberrel szemben sem érez etikai követelményeket, addig bizony nem sok remény van a vadászetika maradéktalan alkalmazására és lelkiismeretes betartására. ( És talán hozzátehetem azt is, hogy aki érzéketlen a vad kínlódásával szemben, az – majdnem biztosan – érzéketlen embertársai szenvedésével szemben is.)

. . .
Elnézést kell kérnem, hogy látszólag itt mindenről esik szó, csak a vadászati etikáról nem. Csak látszólag, mert a természet egyensúlyának megőrzése és a vadállomány egyensúlyának megtartása – ideértve még a „káros” ragadozókat is – elsősorban a vadászetikához tartozik.
Így most nem arról van szó, hogy a kártékony szőrmés vagy szárnyas vadat avassuk szentté, hanem arról, hogy a természet egyensúlyát emberséges eszközökkel és módon a magunk javára billentsük. Meg lehetünk győződve, hogy az ilyen egyensúly nem csökkenti hasznos vadjaink létszámát, legalábbis nem érezhetően csökkenti.

. . .
Rendszeres vadászattal és a mai viszonyok mellett a ragadozókat kényelmesen féken tudjuk tartani, és kiirtásuk határozottan embertelen, elhamarkodott és jóvá soha nem tehető hiba lenne, ellenkezne az emberséges és okos etikával.
Fél évszázadon át jártam erdőt-mezőt, és mindent megfigyeltem, mert minden érdekelt, ami élet volt odakint. Tehát nemcsak a négylábú és szárnyas vad érdekelt – sőt elsősorban nem az érdekelt, hiszen mezőgazda voltam -, hanem valamennyi repülő és négylábú nem háziállatnak a mezőgazdasággal összefüggő minden megmozdulása. Tehát a vélt vagy valóban kártékony hatásuk a terméseredményekre és egyes kártételük akkor, amikor a kártevés abból származott, hogy az időjárás vagy a hanyag gazda jóvoltából a kukorica még akkor is lábon állt, amikor a termésnek már régen a góréban vagy a padláson lett volna a helye, vagy hogy a vetőmag nem a földbe, hanem a földre került, terített asztalt kínálva minden magevő madárnak, így a vetési varjaknak is.

. . .
És ugyancsak szükséges a helyesen betartott vadászati szokásokhoz még akkor is ragaszkodni, ha azok nemcsak a vadászati törvényt, de az elődök kedves szertartásait és okos szokásait is őrzik.
Ezek a törvénnyé vált szokások nem nagyon régi eredetűek, ha a már letelepedett magyarság Nyugatról átvett szokásaira gondolunk, de nagyon is régiek, ha a magyarság szinte kikutathatatlan ősi bölcsője jut eszünkbe.

. . .
A vadászaton megfordíthatjuk a jelszót, hogy „helyet az ifjúságnak”, s ehelyett mindenképpen megkövetelhetjük, hogy „helyet az öregeknek”, akik nemcsak fáradtabbak, de tapasztaltabbak, mértéktartóbbak, és mindenképpen megkövetelhetik a könnyebb terepet, kisebb dombokat, tanácsaik elfogadását, a tapasztalat irányítását s általában azt a ki nem mondott, de mégis megkövetelt tisztelet, ami az idősebbeknek kijár mindaddig – igen ! de csak addig -, amíg valaki vissza nem él vagy vissza nem akar élni vele. Mert ilyen is van. Vannak nehezen elviselhető, mindent jobban tudó, örök ellenzéki, házsártos, ravasz, nagyképű idősebbek, de ezeknek kordában tartása soha nem a fiatalok dolga, hanem a mindenkori vadászmesteré vagy vadászatvezetőé, aki tiszteli a kort, amíg lehet és szükséges de könyörtelen, ha a vadászat rendje és eredményes volta ezt megköveteli.

. . .
Nem tudom eléggé hangsúlyozni a vadászatok csendességét, a fiatalok udvariasságát, amelyet majd elvárnak, ha ők is idősebbek lesznek, a töltetlen puskákat az utolsó pillanatig, a halk beszédet s a fegyelmet mind a puskások, mind a hajtók vonalában.
Ez ugyan a vadászati etikához tartozik, de akkor lesz majd csak tökéletes, amikor általános és hagyományos szokássá válik, mert a vadászati etika végeredményben az írott és íratlan vadásztörvények szigorú betartása.
Végül mindent egybevetve úgy is felfoghatjuk és összegezhetjük az elmondottakat, hogy a természet egészében a vadász és a vad egymásért van. A sokféle vad élete a vadászé, és ezt a sokféle életet tisztelnünk kell, tehát úgy vegyük el, hogy az emberséges legyen. Ezt az emberséget határozza meg az írott törvény, s ezt követeli meg tőlünk az íratlan vadászetika.

Elhangzott:a Kertészeti Főiskolán 1966. évben megtartott előadáson.
Nyomtatásban: Rózsakunyhó Bp. 1973.

 

. . .
Csendesen, de nagy önbizalommal megjegyeztem, hogy csak egy uhu kellene, rövidesen elintézném őket.
– Uhu, - mondta az öreg – uhu . . . hát maga tud vele bánni ? Vállalná ?
Hát persze, – feleltem – nincsen abban semmi ördöngősség. Csak az a baj, hogy nincs. – Akkor még nem régen voltam az uradalomban és nem tudtam, hogy igenis van az uradalomnak egy ilyen nyugalmazott bestiája, mely az összes erdőőröket már kikészítette. Hja, ha tudtam volna !. . .
– Ferkó, délután kimégy a Harraihoz és behozod az ifiúrnak az uhut. – Majd ledűltem a kocsiról. Most aztán befaragtam. Ferkó bajszavége gyanúsan mozgott. Azt hiszem, viharosan derülhetett magában. Egészen bánatos lettem. Hiszen olvastam én már eleget az uhuról meg az uhuzásról, de nemhogy vadásztam volna vele, de még csak nem is láttam . . . Hát kellett itt nagyképűsködni ?. . .
Este vacsoránál principálisom megkérdezte, hogy megkaptam –e az uhut?
– Már meg is barátkoztunk. Nem olyan vadállat az, csak tudni kell vele bánni ! – Éreztem nimbuszom rohamos emelkedését, hát felhasználtam az alkalmat:
–Holnap reggel szeretném is már kipróbálni. –No, jól van, csak vigyázzon, mert Harrai is három hétig volt a kórházban. – Ez a tudat ismét lelohasztotta jókedvem. Vacsora után koromsötétben igyekeztem a másik épületben lévő lakásomhoz. Csendben nyitom szobám ajtaját és . . .ffff. . . kapp . . .a fejem felett.

. . .
Hármasszekrényem középső ajtaja tükör. Baglyom arra sétálva meglátta magát benne. Szeme kerekre nyílt és lassú léptekkel indult a testvér felé. Persze az is közeledett.
Felborzolta magát és szegény rabom a társtalanság örömtelen évei után rokonra találván elrikkantotta magát:
–Uhuhuhuuuuu. . . és megkopogtatta csőrével a tükröt.
Nagyon megsajnáltam. Az ősi éjszakák kopott lovagjának szomorú kis öröme maghatott, és elhatároztam mindent megtenni, hogy jó barátok legyünk.

. . .
Amikor hajnalban bezörgettek, a vadászat előrevetett izgalmai elsöpörték az álmosságot. Uhum még mindig az ágy vasán ült, de már nem fújt rám, amikor felkeltem és öltözködve tettem-vettem körülötte. Izgatott csak akkor lett, amikor elővettem a kosarát, hogy betessékeljem. Nagyon rossz emlékek fűzhették ehhez a szűk ketrechez. Nem is erőltettem. Erős bőrkesztyűt húztam és elhatároztam, hogy kézben viszem ki. Ha más megcsinálta ezt, megcsinálom én is.
Egyik kezemmel lábait fogtam össze, másikkal szárnyait nyomtam a hónom alá, lazán, hogy meg ne törjön amúgyis kopott tolla, és fel a dombtetőre.
Csupa víz voltam, mire felértem. A nagy madár meleg volt mint a kályha. Fent friss szél lengedezett. Hamarosan találtam egy alig méter magas iszalagbokrot. A baglyot fájára kiültetve, ebbe bujtam bele. Nagyon kényelmetlen helyem volt. Félig ülve, félig fekve vártam a szerencsét. Baglyom nyugodtan ült T-fáján, hátat fordítva a kelő napnak. Álmosan hunyorgatott és néha szárnyait suhogtatta.

. . .
Hátam mögött öreg bükk meredezett élő és holt ágaival és messziről varjúkárogás közeledett. Kár. . .káár . . . Mint a trombita. Nem a fekete varjak gyászos, mély hangja, hanem a szürkék szemtelen károgása. Láthatatlan helyek lökték ki magukból ezeket a zsiványokat és bár egész tölcsér volt már a bagoly felett, még mindig újak és újak érkeztek.
Én pedig vért izzadtam a bokorban, mert lőni – azt nem tudtam. Szűk helyen még mozdulni sem lehetett. Baglyom forgatta a fejét, – már attól féltem, lecsavarodik a kvintről – de nem mutatott különösebb harciasságot.
Hátranézve látom ám, hogy a bükkfa egyik száraz ágán egy fűzér szürke tanácskozik. No most ! Óvatosan, de csak felsőtestemmel megfordultam és balkézben fogva a puskát – majd a nyakcsigolyám ugrott ki a helyéből – próbáltam a zajongók közé spiccelni. Egészen rá kellett a puskára feküdni, hogy lássam a cső végét, és . . .durr !
A nehéz browning úgy orron vágott, hogy tizenöt varjút is láttam potyogni. De hát ez csak káprázat volt. Utána mindössze hármat találtam. Orromból meg dűlt a vér. Ezt hát megcsináltam. Hiába volt minden, az orrvérzés nem állt el. Kimásztam prokruszteszi pozíciómból és szipogva szidtam magam ügyetlenségemért.
Vége az uhuzásnak.
Leültem egy fatönkre és sóváran néztem egy messze köröző nagy madarat, mely biztosan idejött volna. . . De a madár mintha közeledne. . . Egyszer csak fordul és mintha én a világon sem lennék : neki a bagolynak.
Hallom szárnyai suhogását, amint közeledik. Látom, baglyom is lelép fájáról és hátát a fának támasztva, karmait tartja maga elé pajzsul, de annyira pillanatok alatt történik mindez, hogy lőni elfelejtek.
Madaram azonban nem zavartatja magát. Rekedt rikácsolással vág újra, és amikor ellendül a bagoly fölött, lelövöm. Még estében is rikácsolt. . . de mire odaérek, már nem él.
Boldog vagyok ! Három varjú, egy hatalmas galambász-héjja és olyan gazdag élmény a zsákmányom, melyet soha nem felejtek el.
Meg téged sem, öreg madaram ! Élsz –e még vajon? De sok szép emlékem fűződik hozzád ! Gondolsz –e rám néha unalmas téli napjaidban, melyek rövidek, és álomtalan éjszakáidban, melyek alig érnek véget ?
Emlékszel –e a ragyogó tavaszi hajnalokra, ködös őszi reggeleken, amikor már összetanulva irtottuk a férgesét és elismerően pislogtál be kunyhóm ablakán, ha puffant melletted a zsákmány. Egyszer egy varjú a fejedre esett. . .
No, akkor mérgelődtél egy kicsit . . . emlékszel –e ?
Úgy hallom, az új ifiúr nem vadászik veled. Meg más sem.
Nem tudom, látlak –e még, de mindig örömmel és szerető visszaemlékezéssel gondolok rád. Talán megérzed a társtalanság és rabmagány örökös sivárságában ezt a pár sort, amely neked szól. Hát kérlek – fogadd szívesen.

 

. . .
Ekkorra már odaért a nyáj és a pásztor.
Az öreg Király.
Nem tudom él –e még az öreg, de nem szeretném, ha megtudná, hogy írtam róla. Rosszallólag csóválta a fejét:
Szűkszavú öregember volt és ha néha bizalmas lett, talán azért tette, mert én sem sokat kérdezgettem. Hallgattunk nagyokat. Írni meg nem tudott. Elszámoláskor szegletes pálcát hozott, melyen minden megvolt. Apraja, nagyja, ellés, a dög meg a bőr is.
Megemeltük kalapunkat.
– Jó napot tens ifiuram.
– Eriggy elejbük ! – Ez már a Mérgesnek szólt.
A pumi félkört vágott a nyáj előtt, mely már a vetésekhez közeledett. Aztán leült mellénk és a gazdájára nézett.
– Mi hír a falkában ? – kérdeztem.
– Nincs baj, csak az élés kevés. Eső kéne.
– Felnézett az égre: – pedig nem lösz.
Nem látott valamit?

Tudta már az öreg jól, hogy mit értek « valami » alatt. Vadat. Lehetőleg madarat. A pásztorember figyelmét nem kerüli ki semmi, így az öreg Király szállította nekem a híreket. Az őszi és tavaszi vonuláskor tőle tudtam meg, hogy mikor jöttek és mikor mentek el madaraink. Most valami kedveskedő villanás éledt az öreg szemekben.
– Külországi madarak szálltak a dögre.
Csak néztem rá, pedig a kérdések özöne dörömbölt bennem.
– Külországi? Aztán hány volt ?
– Kettő. Olyan idegön kányák. Szeretem volna felujjongani. Hátha hollót látott az öreg ?!
Talán valami varjú volt ? – piszkáltam szót...
Csak a vállán rándított egyet :
Megláthati az ifiúr a hollófészki szakadásnál. Egy kis helet is csinyátam. Mérges. Fordicsd !
Markába nyomtam egy pakli dohányt és már vágtattam a Hollófészek felé.
Alig múlt egy hete, amikor egyik öregebb vadőrünknél firtattam, hogy az erdő legszebb részét mézt hívják Hollófészek. Talán hollók költöttek ott valamikor ?
– Az csak szóbeszéd kérem. Hát a Tatárugratót mért híjják Tatárugratónak ? Ki tudná azt megmondani, hogy megugratták –e itt a tatárokat ?
Most feléledt bennem ez a beszélgetés és fűtött a vágy, hogy igazam legyen.
A szakadék partján kis lesőhelyet rakott az öreg Király egy nagy mogyoróbokor árnyékában, ahova igazán nem láthatott be még a keselyű sem, sem a holló.
Alattam, hatvan-hetven lépésre feküdt egy csikó hullája s az idehangzó döngésből megállapíthattam, hogy ott most döglegyek lakodalmat tartanak.

. . .
Egy kóbor kuvasz ereszkedett le a meredek oldalon a dög irányában. Hosszúlábú görhes féreg. Jó lenne most kis golyós puskám, ha itt lenne. Szépen oldalba pattintanám. Így csak nézem, hogy rángatja a csemegét. Közben fülel, figyel, mint a róka. Régen megválhatott már gazdájától, mert minden mozdulata az erdőn élő vadé.
Dél lett. Megint nem mondtam meg, hogy elkésem az ebédről. Igazán butaság felülni az öreg Király meséinek s a magam fantáziájának. Lopom itt a napot.
Összeszidtam magam és hazasiettem.
Másnap vasárnap volt. No – gondoltam – este olvasgatás közben, holnap hétországra szóló alvás következik. És újból beletemetkeztem könyvembe. De az olvasás zavart volt. Hol az öreg juhász szikár alakja jelent meg előttem, hol azon kaptam magam, hogy a Hollófészeknél jár a gondolatom. Ezzel is aludtam el.
. . .Még sötét éjjel volt, amikor megzörgették az ablakom.
Ifiúr ! Ifiúr !
Na, mi baj van? – ugrom ki az ágyból.
Nincs baj, csak az öregapám várja az ifiurat. Megint itt vannak azok az idegön madarak.
Süsd meg a madaraidat, – gondoltam és visszafeküdtem, nagy mérgesen. – Mondd meg, hogy jól van.
A futár eldobodott az ablakom alól, az én májamon meg elkezdtek rágódni a hollók. Becsuktam a szemem, de álmomat már elvitte a juhászbojtár. Forogtam még egy darabig, aztán mégis csak felkeltem. Mosdás közben megállapítottam, hogy nagy szamár az, aki egyetlen pihenő napját feláldozza bizonytalan dolgokért . . .de a hideg víz hamar megindította gondolataimat és reményeim megint felágaskodtak. Kihúztam kis puskámból az olajat és egy marék töltényt tettem zsebre. Ki tudja, mire kell ? Hátha megint leskelődünk és a kutya visszatér. Vagy más ragadozó kerül az utamba?
Amikor kinyitottam ajtóm, szinte orrba ütött a sötétség. Kicsit megálltam, hogy megszokjam a feketeséget és tapogató léptekkel elindult. Az öreg juhász innen jó félórára lakik, de most nem érek oda még egy óra alatt sem.

. . .
Nem sokára az akolhoz értem. A pókhálós ablakon lágy világosság erőtlenkedett és az akól kapuban megszólalt az öreg Király:
Jó reggelt ifiuram. Affene ezt a sötétséget.
Takarodj onnét, Mérges !
A pumi nagyon szaglászta a lábamszárát. . .
A jószágra vigyázz ! Megnyitotta kicsit az akol kapuját s a kutya beinalt a birkák közé. Keleten már elszakadt az ég a földtől, de mi még vaksötétben jártunk.

. . .
Hátunk egy széles bükkfának támaszkodva néztük és hallgattuk az erdő ébredését. Az öreg Király csizmái, mint két kődarab feküdtek az avaron, maga is mozdulatlan és csak a szeme járt. Többször kérdőleg néztem rá, de ő mozdulatlan maradt, mint a kapubálvány. Csak egy kis meleg pipaszag árulta el, hogy él.
Az erdő most már hangosra, világosra éledt és a tegnapi vadgalamb is búgni kezdett. Ekkor egy mély, kúrrogó hang szólalt meg a fejünk felett s az öreg fák ismerősként labdáztak a kongó vízhanggal.
Egy pillanatra némaság ült az erdőre, de aztán tovább szólt a rigó, a gerle és az erdő felett kúrrogva repült nagy körökben két holló.
Mintha már. . .hol is hallottam ezt a hangot ?. . . hol is hallotta. ? . . . De hiába kutattam az emlékek között. Talán álmodtam ? . . . ó ezek a hangok ! . . .
A hollók beszálltak a fák közé. Még onnét is szemlélődtek egy kicsit, aztán összekapott szárnyakkal zuhantak a dögre. Minden falás után óvatosan körülleskelődtek.
Ekkor az öreg Királyra néztem.
Hosszú, eres kezeire, vásott dolmányára, és majdnem azt mondtam:
Miért búsulsz Kenyeres ? . . . és világos lett előttem, hogy ezeket a hangokat és soha nem hallottam.
De hallotta az apám apja, meg annak is az öregapja. Talán síró emlékek, könnyes táncos torok, lobogó tábortüzek, elvesztett csaták és holt bajtársak siratása szállt nagyon a lelkükre, amikor hollórajok károgtak a holnaptalan, éjre váró alkonyatban és most a bennem alvó örökségek zsendültek, mint vén sírokon a kakukkfű. . .
Nem sokáig tartott ez a csendes, elmúlt időkbe néző szemlélődés. A tegnapi kuvasz nagy csörtetéssel ereszkedett le a domboldalon. A hollók elrebbentek s amikor a kutya megállt a dög mellett, hogy beleharapjon, – oldalba lőttem.
Felugrott hazamentünk. Csak estefelé jutott eszembe, hogy a ritka vendégekből egyiket könnyen meglőttem volna. Csak akkor jutott eszembe az is, hogy az öreg Király sem unszolt lövésre. Még csak meg sem kérdezte,miért nem lőttem ? . . .
Lehet, hogy az avult dolmány alatt is homályos érzések mozdultak és bizonytalan öreges álmok révedeztek azokról az időkről, amikor sűrű hollórajok a magyar pusztákon és – ó Istenem ! – sohse tettek mást, csak temettek . . . csak temettek . . .De hát ki tudná ezt megmondani ? . . .

 

. . .
Abban az időben közismert nevelési eszköz volt a pálca, mégpedig a mogyorópálca, amely – sajnos – kertünkben termett. Ez a termés évenként össze lett gyűjtve, mint a nevelés hivatalos eszköze, és bár sokat átkoztam, ma már világosan látom, hogy elhamarkodott álláspont volt száműzni ezt a komoly eszközt a tansegédlet fegyvertárából. Ezen persze nem vitatkozom a hozzáértőkkel, a neveléstudomány hivatott doktoraival, csak az otthonokra mutatok, a széthullott erkölccsel megáldott Világra, a háborúkra mutatok, a nemzeti egoizmus csatatereire, a bűnözés statisztikájára s az összkomfortos, kényelmes és óriási börtönökre.
(Bocsánatot kérek az esetleges felháborodott szakértőktől; mindez csak az én magányos véleményem, amelyet, ha már így érzem, talán jogom is volt leírni.)

. . .
A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó és puhaságában erőltetett. de – annakidején – a mi falunkban senki nem szólította az apját másként és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a » Fater «, az » Apu «, az » Öreg «, vagy a » Tata «, aligha olyan időálló és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt az apa és a gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között.
Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az » édes «, jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolatlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de azután arra, gondoltam, hogy mi jöhet helyette?
Kökény vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell,ezt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár és nem is nagyon ellenkeztem, amikor az apám azt mondta:
– Hát, ha neked a szép szó nem használ…

 

Alig múlt egy hete, amikor egyik öregebb vadőrünknél firtattam, hogy az erdő legszebb szálas részét mézt hívják Hollófészek. Talán hollók költöttek ott valamikor ?
Az csak szóbeszéd kérem. Hát a Tatárugratót mért híjják Tatárugratónak ? Ki tudná azt megmondani, hogy megugratták –e itt a tatárokat ?

 

. . .
Amikor aztán elolvastam már mindent, utoljára elővettem az apróhirdetéseket. Ezeknek azonban nem jutottam a végére. Megakadtam közben. Ott akadtam meg, hogy a Diósjenői Uradalmi Erdőhivatal erdőőrt keres. A régi talán nem felelt meg, vagy máshová hívták el, vagy meghalt – ez esetben Isten nyugtassa – és most új erdőőr kellene.
Ez eddig rendben van! Hanem ami most jön:
« Protekcióval ellátott kérvények figyelembe nem vétetnek!!» Csak így!
Egyszerűen és boldogító világossággal, hogy: figyelembe nem vétetnek. . .
Mi ez? Hogy mer az a Diósjenői Erdőhivatal minden bevett szokással, törvénnyel, joggal, közvéleménnyel, polgárokkal, katonákkal, zenészekkel, diákokkal ( 12 évtől felfelé) és az egész országgal szembeszállni?
Hogyan gondolja, hogy a Szent Protekció nélkül egyáltalán lehet állást betölteni ( és elveszteni) csonka hazánkban? Hol vagyunk uraim? Az erdőben ? Hogy mindenféle idegen fráter csak úgy beadja a kérvényét, melyben se öcsi, se bácsi, se sógor, se koma, se főispán, se alispán, se képviselő, se miniszter, se követ, se konzul, se kormánytanácsos – kérlek alásan, viszontszolgálatra bármikor készséges híved? . . – hogy ne írjon egy árva sort se?
Nem uraim, ez olyan megbocsáthatatlan tájékozatlanság és egyúttal olyan forradalmi szellem, mely csak rosszra vezethet. Vigyázzanak uraim és ne feledjék el hogy: Opasno je van se nagnuta!

Ami annyit jelent, hogy ne hajoljanak ki a protekciós úton, protekciós lovak által vont öreg omnibuszból, mert a protekció-erdőben – puff – beleütik valami protekciós kinövésbe a fejüket. Mert miféle erdőőrt kaphatnak így az urak? Miféle gyanús alakot, aki hűséges, fáradhatatlan, pontos, katonásan szolgálatkész, ismeri a vadat, mint a testvéreit, de – Uram bocsáss! – nincs egy sor ajánlása se valamelyik hazai « nagyságtól » és sem a káposztataposáshoz sem a hurkatöltéshez nem ért a gazdája szakácsnőjének – Te Jóisten! – úgy köszönne, hogy « jónapot », holott azt minden béresgyerek tudja, hogy annak harsány « kezétcsókolom » jár!
Mondom, nagyon féltem a Diósjenői Erdőhivatalt.
Féltem, hogy egyedül marad ebben a protekció-dzsungelban és lámpa. melyet fellobbantott, elalszik a protekciók szinte örökösnek látszó éjszakájában.
Éppen ezért kérem a kedves Szerkesztő urat, hogy ismételje meg ezt az apróhirdetést, a protekció nélküli igazi erdő- és vadőrök nagy lelki gyönyörűségére és elhagyottságuk vigasztalására. De ne csak úgy egyszerűen, hanem hogy megakadjon mindenkinek a szeme rajta: vastagbetűsen. Esetleg piros betűsen, mint a kalendáriumok a tisztalevegőjű, harangosszavú vasárnapokat.

 

. . .
Tegnap hamar hazaértem. Az útszéli Jézuskánál szokásom szerint összekulcsolódtak a kezeim. . .
És kértem a mi igaz Jóistenkénket – egyetlen patrónusunkat –, hogy segítsen meg bennünket. És áldja meg a mi mélységes szerelmünket.
Kértem, hogy utainkon Ő vezessen, mert mi az életutainkat Vele akarjuk járni. Már majdnem a Gyíkosra értem, és még mindig Vele beszélgettem, és biztosan éreztem – és tudom - , hogy Ő soha nem hagy el bennünket. Soha!

. . .
Az útszéli keresztnél letérdeltem, és imádkoztam az én kicsi Bibócskámért és mindenért, amit várunk, mindenért, ami nekünk kedves, és bocsánatért azokért, amit mi bűnnek gondolunk. Úgy éreztem, Jézuska lehajolt hozzám, megsimogatta tépelődő homlokom, és mintha a lelkembe súgta volna: „Ember! Én a szeretet istene vagyok s a megbocsátásé. Bűnötök nincs, hiszen nagy vonzódástok maga is szeretet, amit a Teremtőtől kaptatok. Szívetekbe a szerelmet én plántáltam, és láttam annak lángra lobbanását. Utatok azonban egymásig még hosszú, járjatok rajta lassan, és vezetlek benneteket, és óvlak mindentől, ami sár! Lelketekben én dobbanok, amikor vigyáznotok kell, de ne féljetek, én veletek vagyok most, és veletek leszek akkor is, amikor megsegítelek benneteket, minden vágyaitok beteljesülésekor.”
Nem is tudom, eddig térdeltem a keresztnél, csak hazafelé botorkálván nagyon fájtak a térdeim. Lelkembe béke szállt, és lefekvéskor már csak kicsi Bibócskámért imádkozta. Éreztük -e, édes kicsi Csitikém?
Miért kérdezem? Hiszen együtt térdeltünk azután még a mi Kisjézuskánk előtt is, és Ő is megsimogatott bennünket, egymást végtelenül szerető, de Őt soha el nem hagyó gyermeket.
Érezzük –e ezt a simogatást, kicsi Virágom

 

az egykori Bakócza és Kán községek közötti szekérrel járható földút mellett. „Bakócza 1959. A Káni Kereszt, ahol Fekete István és Piller Edith oly sokat imádkozott”

 

Fekete Istvánról egyre másra neveznek el iskolákat, intézményeket, egyesületeket és utcákat. Az író emlékét ápoljuk, és olvasóinak örömet szerzünk, amikor özvegyének szívességéből utolsó versét közöljük:

Elmegy lassan a berek, az erdő,
El a nádas, a tél meg a nyár,
A hegy, a völgy a nappal s az éjjel,
A szememlátta egész határ.

Elmegy? De talán mégsem egészen.
Meglátom tán az örök vízen?
Hiszen a Szépség: maga az Isten
Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!

 

Hajh, de régi álom! Régi szép álom, amely a jó vadászszívekbe vissza-visszatér, felsajdul, mint a vágy valami után, ami tisztult, emberi és szép – de álom – amelyre nincs válasz az álmoskönyvben.
Sőt – egyelőre – a törvénykönyvekben sem. pedig de nagy szükség lenne rá! Legutóbb gr. Wass Albert kedves írótársam sóhajtott egy nagyot a vadászvizsga után a ez az útkereső, jobb vadásznemzedéket váró, erdő rajongó, nádast imádó sóhaj elindította képzeletemet, hogy milyen is lenne egy ilyen vadászvizsga, mi lenne az előzménye(nem a tanulást értem, hanem a megfelelő protekciók beszerzését) és mi lenne a következménye.
Beszéljünk az előzményekről.

. . .
Egy szóval sem mondom, hogy a tudás nem múlhatatlanul szükséges, de ez csak egy kis része annak az igazi vadászatnak, aminek gr. Wass Albert se tudott nevet adni,aminek nincs is neve, mert ezerrétű, ezerszínű és örömei,indulatai, vágyódása, kielégülései, olyan ősien névtelenek, mint a lobogó erdei tűz, amely akkor mond legtöbbet, ha csak egy ember ül mellette.
Már most hiába tanítok meg valakit tüzet rakni, hiába magyarázom meg neki, hogy melyik fának jó a parazsa, melyik ad nagy lángot, melyik füstöt, ha az illető legközelebb termoszt és termofort hoz ki az erdőre, mert neki nem a tűz kell, hanem a meleg.És hiába tanítok meg valakit válogatva, élvezve, tág szemmel, csordultig telt szívvel reszketve, fáradva, újjongva, vagy letörten, mindenben a hasznosat, a szépet és jót keresve vadászni, ha az illetőnek nem a vadászat kell, hanem a vad.
Nem elég tehát a tudás. Nem elég, ha valaki betéve citálja a zsoltárokat és tud minden imádságot, ha nem él azok szerint és csak a szavak felületén nagyképűsködik, ha azonban egyedül van, szívből: csak káromkodni tud.
Nem elég, ha valaki tudja a szarka természetrajzát, de a patront sajnálja tőle és nem elég, ha valaki tudja a selejtezni való bak minden tulajdonságát, de elnyomja a billentyűt akkor is, ha ígéretes, fejlődésre érdemes bak áll előtte.
A tudás tehát egymagában semmi ahhoz, hogy valaki igazvadász legyen, de mégis nélkülözhetetlen, mint ahogy a ház se tető nélkül.
Mivel azonban az erdőnek két egyforma levele s az embererdőnek két egyforma tagja nincs, kell valami ami a vadászok ezerarcú táborát egy vágányra tereli, szöges dróttal körülbástyázza, érdekeiket egy nevezőre hozza, és a fiatalokat már úgy neveli, hogy azok rettegve gondoljanak a kihágásra, amit már a szögesdróton kívül bűntettnek hívnának s az a valami lenne: a kihágásokat keményen megtorló új törvény.

. . .
Bizony, mi vadászok bizonyítjuk be legtöbbször, hogy a vad « senkié », mert nem bánunk úgy vele, mintha « valakié » lenne és semmiképpen nem tudunk kikászálódni ennek a ködös, ősi érzésnek má már hamis útvesztőjéből.

. . .
Nem részlettörvények kellenek ide, hanem általános és drákói egész törvény, amely a vadásztársaságokat egyetemlegesen teszi felelőssé minden elhallgatott szabálytalanságért és minden vadászt személy szerint büntet, mint bűntársat, ha bármely törvénytelenséget elhallgat.

. . .
És biztos vagyok abban is, hogy erre a törvényre tíz év múlva már nem lenne szükség, annyira vérévé válna mindenkinek, mint ahogy vérünkké vált az a tudat, hogy vadásztársunkat kihágásért feljelenteni nem fér össze vadászmivoltunkkal.
Tudom, hogy drákói út az, amelyet ajánlok, de kevés a vad és sok a vadász és az ősi nagy csatangolásoknak már vége.
Törvény kell tehát elsősorban, nyitottszemű, kijátszhatatlan törvény, aztán jöhet a vizsga – jöjjön is! – jöhet a részletkérdések megoldása.
Minden más tanács, óhaj, könyörgés , oktatás, rábeszélés csak szenteltvíz és azt is csak azok kapják, akik egyáltalán templomba járnak.

 

 

Olvasom gróf Wass Albert írását az elrontott őzhívóról és esz a méreg. Hát ilyen egyszerű az egész? Hát ez az oka, hogy én éveken át hiába sípoltam, trilláztam jó őzhívómmal?...Csak el kellett volna rontani?...
Azaz várjunk csak!
A szakértők szerint az őzhívás sikertelenségének három fő oka van.
1.Rossz a hívó
2.Rossz helyen,- esetleg zörgésükkel elriasztva – és rosszul hívunk.
3.Nincs bak, vagy olyan kevés a bak, hogy torkig vannak a nővel – azaz a sutával – és viszont fütyülnek ránk.

. . .
Hogy jól hívtam, az is biztos, mert öreg vadőrünk megesküdött unokái életére, hogy ennél szebben hívni még életében nem hallott és – jobb időkben – az ilyen hívásra bakok valósággal «fellökték» a vadászt.

. . .
Az előfordult velem is, hogy lőttem bakot sípolás idején, de akkor még elő sem vettem a hívót, véletlenül találkoztunk, ami azt bizonyítja, hogy tökéletes csendben csúsztam a hívás helye felé.
Egyszer nagyon mérges voltam, mert amikor az eredménytelen hívás után megkérdeztem a jó messze várakozó vadőrt, hogy látott –e valamit, azt mondta, hogy egy nagyon jó bakot látott, mely tőlem jött… Pedig szelet se kaphatott, jól is sípoltam…azaz rosszul sípoltam… illetve nem sípoltam rosszul, mert, ha rosszul sípoltam volna, akkor biztosan jött volna…

. . .
Volt ugyan egy esetem, amikor majdnem megtört a jég, mert hívásomra egyszer csak megjelent egy csúnya öreg bak, de ez is egészen érthetetlenül viselkedett.
Nem merném azt mondani, hogy nem a hívóm indította el, de mire látási körömbe ért, már úgy viselkedett, mint akit a sípolás egyáltalán nem izgat. Tegyenek azzal a nyafogó őzhajadonnal amit akarnak, ez nem az ő ügye…
Egyszóval jött ugyan, de nem felém, hanem olyan 60-70 lépésre úgy osont el mellettem, mintha a szomszédban hívnák. Amikor megláttam, a hívó éppen szólt, de a bak nem felém nézett és fülei is előre voltak irányozva…
Talán süket volt egy kicsit? Felőlem lehetett, mert ilyen öreg bakot még nem láttam és nem lőttem. Ezt mutatták fogai és agancsa is. De ha ilyen öreg valaki, mért izgatta volna a lakodalom?

. . .
Egyszóval nincs szerencsém a bakokkal – pedig de sokat hívogattam őket, - és a nyálam csordul, amikor ilyeneket olvasok, amit – és ahogy – gróf Wass Albert írt.
De most már vége az eredménytelenségnek! Megvan a titok. Földhöz verem hívóimat, talán rájuk is taposok egy kicsit, hogy úgy szóljanak, mint egy torokbajos ölyv és ha akkor se jön az a bak, kénytelen leszek visszatérni régi megállapításomhoz, hogy a bak nem a jó vagy rossz sípra, nem délben vagy este, nem napsütésben, borulásban, esőben vagy szélben jön, hanem akkor jön, amikor akar.

 

 

. . .
Egyik este azt mondja a principálisom:
- A vaddisznók tönkreteszik a kukoricát. Menjen ki és nézzen a csőszök után, mert erős a gyanúm, hogy alusznak a lókötők.
Félig már le voltam vetkőzve és siralmas ábrázatot vághattam a megbízatáshoz, mert még búcsúzóul hozzátette: aludni a sírban is lehet . . . Azzal magamra hagyott.
Felrángattam újra csizmáimat, bánatos pillantást vetetettem ágyamra, melynek enyhe teknőjét minden tagom kívánta, és neki a holdvilágos erdőnek. Egy öreg Manlichert szorongattam a hónom alatt, zsebembe néha koccantak a töltények, egyébként csend és holdvilág ömlött el az alvó tájon.

. . .
Azután is sokat jártam a disznók után. A szerencse azonban nem nevetett felém. Reggel álmosan összetörten ébredtem, egész nap éreztem az alvás hiányát, de amikor a hold vörössége kigyulladt az égen: mennem kellett! Fojtogatott a szobalevegő, rámfeküdt a négy fal, s ha mégis otthon kellett maradnom, szinte karjaimmal nyúltam a szabad terek után.
Éjjel éltem. Két emberrel is úgy voltam, hogy nappal alig ismertük egymást. Adjon Isten!. . .Fogadj Isten!. . .és vége. De amikor fellángolt közöttünk a tűz, a szél belemarkolt a lángokba és sziporkákat vitt a levegőbe: emberebb emberek lettünk. Eltűntek az öreg Galamb rongyai, el a nappali munka zörgő hétköznapossága, az augusztusi és ragyogása közénk ereszkedett és ünnep lett.

Egyszer pár napig nem mehettem ki, pedig nagyon izengettek értem, hogy egy nagy kan forgóját tudják, könnyen meglőhetem. Végre szabadultam.
Nagy léptekkel poroszkáltam az erdőn keresztül, és gondolatban már húztuk a nagy kant a tűzhöz, amikor távoli lövés döngött végig az erdőn. Ki lőhet itt, ilyenkor – gondoltam – és még jobban siettem. Az irányt pontosan meghatározni nem lehetett, hát arra gondoltam, hogy a szomszédban lőttek.
Amikor félóra múlva befordulok a dűlőúton a kukoricatáblák közé, szekér zörög szembe velem. Hiába törtem a fejem, miféle szekér lehet, hát beálltam a kukoricába, mert a szekéren nagy beszédben voltak. Majd megtudom, kicsodák.
Pár perc múlva principálisom hangját ismerem fel: Tudja, Józsi, alig ültem le, már jött. . .egyenest nekem . . .felemeltem a puskát és nyakba lőttem . . alig, rúgott . . . lehet két mázsa is.
Én meg csak álltam a kukoricában, hol az égre néztem, hol az égre néztem, hol az égre néztem, hol a földre és majd sírva fakadtam. Az én disznóm! Viszik a disznómat! Utánuk néztem. Végig feketedett a hosszú igáskocsiban. Ezért jártam én heteken keresztül, ezért áldoztam fel az éjszakáimat, hogy más egyszer kijön és az lője meg. Még halottam, amint principálisom mondta:
Ma is izent az öreg Galamb, gondoltam kijövök.
Az ifiúr, nem tudom, hol csavarog mostanában.
- Talán doktoréknál, - vélte Józsi – azt mondják, a doktorkisasszony tetszik neki

. . .
A hold széles tepsi-képével kajánul vigyorgott le rám, én meg búsan indultam a szekér után, mint az őszi esték megcsalt szerelmese.
Józsi kocsisnak azonban igaza volt.
A doktorkisasszony azóta már rég a feleségem, de még most is, ha valami nem sikerül, amire nagyon vágytam: feltűnik a szekér a holdvilágos úton és én búsan ballagok utána.

 

 

. . .
Egyéb neve: csalavér, ravaszdi, koma, vörösfrakkos, libahóhér, csibegyász. . .és még egy csomó megbélyegző melléknév, melyeket a Koma vagy kiérdemelt, vagy nem érdemelt ki. Hogy a róka milyen jelzőket használ az emberrel kapcsolatban, ezt ne kutassuk, ámbár lehet, hogy gondolatai között csak egyetlen szó van az ember megjelölésére, de ebben aztán minden benne van.

. . .
A róka: húsból és vérből való teremtménye a Földnek, a fajtájának kiosztott jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel és hibákkal, képességekkel és gyarlóságokkal, melyek csak annyiban különböznek a többi, négylábú ismerősünktől, amennyiben a róka különbözik.

. . .
A nyúl jobban fut, a madárnép szeme sokkal élesebb, a vízben lakóknak orr a víz, az egérnek a lyuk és bizony, a Komának erősen meg kell dolgozni minden falatért, különösen amikor fiai vannak. A nyúl, fácán, fogoly, kacsa, liba a rókának éppen olyan ünnepi falat, mint az embernek, s ha a róka csak ezekből akarna megélni, egyszerűen éhen halna. Megeszik bizony a róka koma a szó szoros értelmében tücsköt-bogarat, szöcskét, sáskát, kígyót, gyíkot, békát, madarat, halat, hernyót, vadmézet, mindenféle gyümölcsöt, és ha szőlővel jóllakhat, nem bolond bizonytalan nyulak után loholni, melyek ész nélkül nyargalnak, míg a szőlő sohse szalad el, és nem is óbégat, felvervén az egész környéket, ha beleharapnak.

. . .
Annyi bűn mindig terheli értékes bundáját, hogy a szűcshöz kerüljön. Hogy a fácánosban nem tűrik meg, nagyon érthető, és ha a majorság mellett ver tanyát, nyilván vét a saját törvényei ellen is, tehát – pusztuljon ! De egyébként?. . . .és állandóan . . . és minden eszközzel . . .? Ez igazságtalanság, oktalan kegyetlenség és kártékony ostobaság.

. . .
A rókaszülők a felnevelés minden nehézségét és veszedelmét természetesnek veszik és a szaporodás legősibb ösztönének életük árán is eleget tesznek. Ha a szülők közül valamelyik elpusztul, az „özvegy” egyedül is felneveli az almot, márpedig 6-8 éhes rókaszájnak egyedül elegendő élelmet szerezni majdnem lehetetlen feladat és néha valóban hősiesség. Ilyenkor lesz vakmerő a róka, ilyenkor viszi el fényes nappal a baromfiudvar közepéből a tyúkot, mert a fiataloknak enni kell, és kisebb falatokkal cicázni – mondjuk egerészni – nincs idő.

 

. . .
Vuk remegve lapult, a szárnyazott vadkacsa „Tás” pedig nagy ívben zuhant a sás közé, tőle pár lépésre. Ettől is megijedt, de már nem annyira és arra gondolt, ha anyja jön, megmutatja neki Tást és anyja örül majd neki. Finom jó húsa van – nyelt a kis róka, mert éhes volt már nagyon.
De anyja nem jött. Elhalkultak a zajok, a vadkacsák fütyülő szárnyai, a gémek lármája, csak Unka népe zenélt szorgalmasan százezer hangon, mely azonban csodálatosan eggyé folyt össze.
Vuk megmozdult. Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna és Tás felöl ingerlő, meleg illatot lehelt a szél. A kis róka remegett az izgalomtól. Élő egérrel, vakonddal már játszva elbánt volna, de Tás túlságosan nagy volt. Elindult, megállt, újból elindult és a végén nyüszítve sírvafakadt:
– Egyedül vagyok . . . kicsi vagyok . . . éhes vagyok . . .- vakogta halkan, aztán mind hangosabban:
– Egyedül vagyok . . . kicsi vagyok . . .mit kell tennem? Éhes vagyok !
Ekkor egy mély hang kiáltott vissza a dombról, hol sötét volt és nagy fenyők sóhajtoztak:
– Ki fia vagy, odalent kis vérem?
– Kag fia vagyok. . .és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kis rókának.
Az idegen róka elindult a sásban, mely szétnyílt előtte és nem csinált nagyobb zajt, mint a sóhajtás.
– Gyere felém,Vuk, Kag fia – szólalt meg halkan.
Vuk elindult az idegen felé, de mert éhes volt, fájt a szíve Tásért, kit otthagyott.
Ekkor kigyúlt felette két élő lámpás, két titokzatos rókaszem és az idegen végigszaglászta Vukot, a remegő kis rókát.
– Hát te, hogy menekültél meg ? – kérdezte.
– Én nem menekültem, - szipogott Vuk – engem az anyám hozott ide, hogy várjak rá, de nem jön…
Ebből aztán megtudhatta Karak, a magános róka, hogy Vuk még nem tudja, hogy a nagy tölgyfa tövében már csak halottak vannak.
Ráér még megtudni – gondolta – Karak – és fennhangon azt mondta.
– Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem Karak és rokonod vagyok. Velem kell jönnöd. Tudsz jól járni?
– Messze még nem voltam, de azért jól tudok járni.
– Akkor hát menjünk – indult előre Karak, de Vuk nem mozdult.
– Nem értetted? Indulj mert megrázlak. Vuk ismét szipogni kezdett:
– Miféle Tást ? Hol van ? – mérgelődött Karak, aki azt hitte, valami gyermekmeséről van szó.
– Valami dörgött a víz felett – magyarázta Vuk lelkendezve – és Tás odaesett mellém. Most is érzem a szagát – és a nedves kis rókaorr pontosan mutatta az irányt.
Karak is beleszimatolt a mozdulatlan levegőbe, de nem érzett semmit.
– Érzed a fenét – morgott Karak. – Az én orrom sincs fából. . .
– De érzem – makacskodott Vuk, ki nagyon éhes volt. – Meg is mutatom.
Karak türelmetlen lett:
– Hát mutasd. De ha csak a helye lesz ott, elverlek, azt előre mondom.
Vuk apró lábai szorgalmasan zörögtek a tavalyi sáson és Karak nagyokat lépett utána. Nemsokára Karak is felkapta fejét. Szellő mozdult, melyben benne volt Tás illata. Megcsóválta fejét és magában beszélt:
– Az öreg Vuk vére ! Még ki sem látszik az idei fűből és ilyen orrt. . .Karak, vén róka. . . kincset kaptál, úgy vigyázz rá. . .
– Megállj, fiam – szólt aztán. – Hiszen már a dombtetőn éreztem Tás illatát, csak az orrod akartam próbára tenni. Látom, jó orrod lesz, de most engedj előre. Hátha elrepül előled.
Tás azonban már nem repült . Pár perce múlhatott ki. Úgy látszik, nem csak a szárnyába kapott a sörétekből. Még meleg volt.
Karak is éhes volt, de nem feledkezett meg Vukról sem, akinek jó darabokat adott és csodálkozott a kis róka hatalmas étvágyán.

 

 

„Kedves Vilmos!”

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma még is úgy érzem, ezen a napon maradhat minden.
Első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.
Éjszakai sötétség van odakint, s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetüs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amelyet sose szerettem.
Emlékszel ugye, mondtam is neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogy ha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki tovább vigye azt a lángot, amit te megőriztél Przemyslben s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott, vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődnek vele. Akkor, ott a kávéházban azt mondtam nekem: „Nincs fiatalságunk, s ami van, mintha közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.”
És, Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.
Bocsánatot kérek, és nem törődök most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke sem lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.
Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk ; olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk a készülés és hallgatás , a bátorság és halálba menés olyan csodálatos dicsfényében, amire nincs szó, s ami előtt csak leborulhat minden latolgató értelem.
Hogy mi szülte, és hol volt ez bennünk elrejtve, Vilmos, nem tudom,és ha visszagondolok a mi szájjártató, nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyülködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett.
A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, Vilmos, hol volt az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak, és meghaltak, és visszanyertek mindent.
Te ott voltál Przsemyslben, és láttál hősöket. Láttál bokákat és tüzéreket meghalni a Monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamássy altábornagyot egy utolsó rohamban, egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de minden céltalan bátorság és céltalan vérhullatás oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt.
Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húsz éves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek felborítani a hegyeket, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve maradtak.
Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszméltek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.
Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres rostája, s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a haltakért és az élőkért a az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni…
Mert hiszek az emberekben, de nem hiszek a politikusokban és hadvezérekben, akik csak öntudatlan végrehajtói a parancsnak, és hiszek az örökkévaló Istenben, hiszek a jó vágyak, könnyek és imádság erejében, és hiszek a hazugság materiális erejének születési gyengeségében.
Csak ezekben hiszek, és hiszem, hogy hitem nem hiábavaló!”

 

 

Írta Fekete István

„ . . .
Egy négyezer holdas erdő közepén laktam, így sok alkalmam nyílt megfigyelésekre. Szobámból kilépve már az erdőben voltam, mert az udvar is ékeskedett öreg fákban. Ajtóm előtt őrt állt két hatalmas lucfenyő, melyeknek alsó ágain tanyázott egypár fülesbagoly. Nagyon bizalmasak voltak. Reggel kilépve jó reggelt kívántam nekik, melyet ők buksi fejük forgatásával – néha egyébbel is – nyugtáztak. A köpetek ott hevertek a földön és mindjárt «első kézből» megállapíthattam: mi volt az előző napi koszt. Legtöbbször egérszőr és repülő rovarok chitines szárnymaradványai alkották a szürke gombócokat.
Ablakom egy öreg fenyvesre nézett, hova a cselédek kertjei nyíltak. Egy júliusi reggel a fenyves alatt rókát látok erősen sántítva ballagni. – Mi bajod lehet Koma? – kérdeztem magamban, de azután nem sok ügyet vetettem a dologra, mert nyílt terepen a róka megközelíthetetlennek látszott.
Pár nap múlva a kocsis jelenti, hogy egy róka jár a kertjükben, de nem tudja megfogni a tyúkot, mert nagyon sánta, és az asszonyok látták, hogy a paradicsomot eszi. Ennek a paradicsomos mesének nem sokat hittem, de elhatároztam utánanézni a dolognak. Másnap már ebéd után jön a kocsis és jelenti, hogy a róka ismét a kertben van. Nagy kerülővel elálltam és három ember elkezdte zörgetni a kerteket, és a mellette elterülő bokros részeket.
Végre jött a róka. Már messziről láttam, hogy nagyon beteg és puska helyett botot is hozhattam volna. Jött, jött egyenest nekem. Talán tíz lépésre is bevártam, hogy mikor vesz már észre, hiszen már el nem mehetett. Akkor észrevett. Fejét felém fordította, de alig reagált jelenlétemre. Legfeljebb kicsit irányt változtatott. Agyonlőttem.
Mikor azután közelebbről megvizsgáltam, igazán örültem, hogy a kis fáradságot rááldoztam és szörnyű kínoktól a nyomorult ördögöt megmentettem. Talán pár hete tízes söréttel szembelőtték. Bal első lába eltörve, egyik szeme kifolyva. Szőr alig volt rajta. Elején, arcán, fején, fülein, fillérnyi gennyes sebek, melyek közepén sok helyen látható volt a sörét. Mindezekre ráadásul a legtöbb seb a nyűvektől mozgott…
Egész nap az elvégzett jótett érzésével jártam-keltem.

 

Kora hajnalban erdőn keresztül kocsikáztunk a vasútra. Persze a puskám is velem volt – egy nagyon messze hordó Browning – , amikor a kocsi váratlanul megállt, s a kocsis csak az ostornyéllel mutatott előre a szűk erdei úton, ahol a bakhát tetején egy róka guggolt velünk szembefordulva, és a dolgát végezte.
Kaptam a puskát, és felálltam a kocsiban: egy pillanatig gondolkoztam, hogy lőjek -e, mert a távolságot sokalltam, de aztán hátha! – gondoltam, és szembelőttem a rókát. A róka felhemperedett, aztán elugrott a sűrű bokrok között nagy zörgéssel, mintha a sűrűben egyik bokortól a másikhoz tántorgott volna.
– Pedig kapott a büdös! – mondta a kocsis, de én nem jól éreztem magam, és el volt rontva az egész napom, mert a kínlódó rókára gondoltam. Végül aztán megállapodtam magammal, hogy vagy beledöglik, vagy kiheveri és kész.
Másnap már nem gondoltam rá.
Másnap nem, de körülbelül egy hét múlva igen!
A kocsis, aki egyébként nagyon megbízható idősebb ember volt, egy reggel azt mondta:
– Egy róka járt a kertünkbe, eszi az érett paradicsomot…
Nem folytatom a róka elejtésének történetét, mert leírtam a Megváltó halál című írásomban, melyet nem tudom, hogy elbeszélésnek vagy esszének lehet –e tekinteni. De a lényeg nem is ez. A lényeg: az a róka az volt, melyet én a kocsiról szembelőttem! A hely, ahol rálőttem, onnét pár száz lépésre lehetett. Más itt nem lődözött. Tehát nincs kétség: ez a róka : az a róka!
Azóta sem lövöldöztem azzal a kegyetlen és ostoba gondolattal, hogy hátha… és azóta is nyugodt a lelkiismeretem.

( Pedig íme, a puskázás, azaz a „vadászatom” teljesen törvényes volt, de súlyos és megbocsáthatatlan megsértése a vadászati etikának.)

Többször találkoztam még rókával olyan körülmények között, mint ezen az emlékezetes kocsikázáson. De vagy nem lőttem rá – vagy ( ilyen is megesett! ) bevárta a kocsit közelre…

 

„ Nagyanyám imakönyvében találtam aztán egyszer egy névjegyet:

FEKETE ANTAL
hercegi építész

Ma sem tudom, hogy nagyapám hivatalosan a Dombóvár egész környékének tulajdonosa, a mérhetetlenül gazdag Esterházy herceg uradalmi építésze volt –e, vagy csak kapta ezt a titulust, mert az uradalmi épületeket, tiszti lakásokat, de a dombóvári templomot is ő építette, a Korona Nagyszállót is, de sorjában a negyvennyolcas események után talpra álló falvak templomát is.
Talán említettem is már – hosszúra nyúlik és összekeveredik az ilyen emlékekre épült életrajz –, hogy amikor segédtiszt lettem Bakócán, a Majláth-uradalomban, és sötét hajnalokon felkapaszkodtam az Alsópusztáról a Felsőpusztára az istállókat ellenőrizni, és nyáron négy, télen öt órakor körös-körül megszólaltak a hajnali harangok, az emlékezés mégis megsimogatta a szívemet, mert tudtam és éreztem, hogy azokat a templomokat mind nagyapám építette.”

E szép vidékkel kapcsolatos művei közül néhány:
novella és regény

ÁDÁM NIMRÓD VADÁSZUJSÁG  -  1934.november 20.
TÉLI NAPOK NIMRÓD VADÁSZÚJSÁG -  1935. február 10.
ÖREG MAGYAROK ÚJ IDŐK - 1940. június 6.
A ROKONOK ESTI ÚJSÁG -  1942. JÚNIUS 6.
EMBEREK KÖZÖTT ÚJ -  Idők kiadó regény 1944.
ELMEGY A TÉL NIMRÓD VADÁSZÚJSÁG -  1937. március 1.
A VADÁSZETIKA ÉS MAGYAR VADÁSZATI SZOKÁSOK -  Rózsakunyhó 1973. 360 old.

 

...
A nap sugarai hajnali ragyogással vágnak végig az alvó falu felett, az éjszaka még nincs messze – fekete árnyai alig hogy elrohantak nyugat felé – mégis meleg van, s a fényre és melegre kizúdul a kasok népe.
Zsonganak a méhek az akácvirágon, mint a távoli orgonaszó és zsongásukban régi dal szárnyal:
„Tele van a város akácfavirággal.”
De aztán elhal a nóta, lehullik a virág, s csak maga az akácfa marad meg szerte a magyar faluban, kopárdomboldalakon, vízmosások meredek partján és futóhomok sivár, szürke élettelenségében.
Hogy megszerette ezt a földet ez a fa, és hogy megszerette a magyar ember is az akácfát. Talán hasonlít is egy kicsit hozzá: szívós, kemény, rugalmas és nagyon-nagyon igénytelen.
Hiszen igaz, hogy Amerikából kaptuk körülbelül négyszázötven éve – de azóta jobban megszerette ezt a földet, mint tulajdon hazáját; gyökeret vert földünkben, szívünkben, és ha magyar fára gondolunk, először talán mindig az akác jut eszünkbe.
Az, hogy: „ Tele van a város akácfavirággal ” költőszülte szép álom, de a falu bizony tele van; az alvégtől a felvégig, a templomtól a temetőig akác illatozik.
Ha eljött az ideje, az akác susog esténként, ő ad árnyékot, rajta búg a gerle és költ a rigó, rajta tanul fára mászni a gyerek és belőle készül az a szomorú fekete alkalmatosság, amelyen a magyar ember kiballag a temetőbe: a „ Szentmihály lova ”.
Ez azonban csak nagy sokára következik még. Addig ezer formában áll mellénk ez a fa és szemünk naponként ezerszer akad meg rajta, mert a küszöbtől a szekérig, a köcsögszárítótól a gereblyéig mindenütt beleütközünk, s ha a szerelmes lány a nóta szerint:


– bizony, a gazda helyett akácfát ölel, amit az meg is érdemel, bár a gazdát – sajnos sehogy sem helyettesítheti.

. . .
Kapák villognak a hegyen a tőkék között. A kapák nyele akácfa, s a szőlő támasza és gyámolítója az akácfa karó. Ha a végét megpörkölik, szinte örökös, akárcsak az öreg pince ajtórámája, amelyhez sokszor hozzádőltek már az öregapák is. támogatásra szorulván egyes kiválóan sikerült pincézés során.
De nem baj az! Talán nem is azért dőlnek az öreg ajtószárfának, mintha a bor a csizmaszárba ereszkedett volna, hanem a tájat nézték, amely innét felülről sejtelmesen távoli és mindenképpen szép.

. . .
Hát szomorú az akác.
Küzd a hideggel, küzd a meleggel, küzd földdel és az éggel, de az emberrel, főleg az emberi kapzsisággal és a butasággal nem tud küzdeni.
( Igaz, ezzel maga az ember se bír).
Az állat lelegeli, a kerék eltiporja, a disznó rajta vakaródzik, a gyerek rajta próbálja ki az új bicskát, és a szerelmesek szívet vésnek fiatal kérgébe, a gyilkolják a fiatal élő fát a szerelem nevében.
És sehol egy kerékvető, sehol védőkorlát. Nyáron legeli a kecseke, télen rágja a nyúl, töri a kerék, vágja az ember, s ő csak ad, ad élve és holtan, árnyékot, virágot, illatot, munkát, meleget és hisz, tűr, küzd a végtelenségig, akár a magyar ember, hogy egyszer csak jobb sorsa lesz ezen a világon.

. . .
Csendes már a falu. Az akácok tűnődve állnak az udvaron és rejtik a fészket, amelyben álmosan szólal meg egy-egy madár.
Akáccsövek védik a kertet millió tüskével a tolvajok ellen, akác szarufák tartják a tetőt az ember nyugalma felett és akáccal fogazott létrán megy fel az asszony a padlásra, mert dió kell a rétesbe és holnap vasárnap van.
Igen, a faluban vasárnap van.
De nem úgy a legelőkön.
A pásztornak nincs ünnepe – ha csak a szívében nem -, mert a jószág enni akar, s a jószág inni akar. Most karámban pihen a gulya, s a karám kerítése akácból van. Akác ég a pásztortűzön, s ez a tűz az egyetlen világosság a rétség meleg éjszakájában.
Lobog a láng, hosszúra nyújtja árnyékát a kútágasnak. Akácból van fény és akácból az árnyék, s ilyenkor úgy látszik, mintha a felkelő hold is megpihenne a kútágas villájában, ami lehetséges is, mert a hold alig nagyobb, mint egy jókora kenyér, a kútágas pedig bírja, mert akácból van.

 

„ ( Nem tartozik ide, mégis ide tartozik egy sokkal közelebbi emlékem, bakócai segédtiszt koromból. Csépeltünk, és Nagymátáról Felsőpusztára húzattuk a gépeket, amikor is a segédtisztnek semmi dolga. Átvágva az erdőn, hamarabb érkeztem a cséplés helyére, mint a gépek, hát ténferegtem az asztagok között, majd gyanútlanul bementem az akolba, amelyből – erről nem tudtam – pár nappal előbb adtak el háromszáz süldőt.
Rendes, szép nagy akol volt, keményre taposott alommal, és én csak percek múlva vettem észre, hogy szép, fehér nadrágom, azaz nyári pantallóm a cipőtől felfelé egyre feketébb lesz … Mi a fene ez? – poroltam le a nadrágot, amikor a kedves, öreg magtáros bekíálltott:
Ifiúr, Ifiúr, az istenért, gyűjjön ki, mer mögöszik a bóhák!

De már akkor hiába ugráltam. A százezer bolha – hogy keveset mondjak – egynegyede már a bőrömön korzózott, a többi pedig kívül a ruhámon. Szerencsére a cséplőgép lány – és asszonynépe együtt jött a masinával, így azonnal levetkőzhettem a magtár mögött, rázogatva ruháimat, melyekhez azonban a bolhák erősen ragaszkodtak.
A magtár sarkánál ekkor megjelent egy javakorabeli fehérnép, azaz asszony, akit Svenener bácsi, öreg magtáros küldött segítségül, s akinek a szemében ezer ördög bujkált. Összerakva ruháimat, odébb vitte vagy húsz lépéssel, aztán visszajött.
-A gatáyt is!
-Hát … – rettentem meg.
-Csak vesse le bátran, ifiúr… láttam én már „ujant”
… kirázom, aztán idetöszöm az ablakba. Oda má nem mönnek föl a bóhák …
Így is történt, de amire a gép megérkezett, már féregtelenítve voltam, sőt fel is öltöztem.)”

 

Dombháton csépeltünk, erdők között és kora hajnaltól – sötétes alkonyatig jól megfigyelhettem, hogy a nagy erdőség minden épkézláb madara megfordul ezen a tájon, különösen a ragadozók.
Most is itt gyakorlatozott két idei kabasólyom egy fecskét hajszolva. Alig boldogultak vele. Végre az egyik alávágott, a fecske riadtan csapott felfelé – egyenest a másik karmaiba. A tragédia pillanatok alatt történt.
Itt kellene uhuzni – villant fel a gondolat és csináltattam egy erős kunyhóvázat. Beállítottuk a készülő kazal végébe és rárakattam a szalmát. Ennél jobb uhukunyhóm soha nem volt. Teljesen láthatatlan, kényelmes, és nagyon jó helyen. Csak cigarettázni nem lehet benne. A kunyhót télire szántam. Mert nyáron ezernyi alkalmas bokor, szénaboglya, gabonakereszt kínálkozik a vándorló uhuzónak, míg télen nincs hova elbújnia.
Széltelen, napsütéses januári napon szenteltük fel az új kunyhót. Az ünnepély elég rosszul kezdődött. A váz felső tartó gerendái – a roskadó szalma súlya alatt – eltörve fityegtek alá. Pedig tölgyfa volt. A hibát nagy nehezen eltüntettem és bizonytalanul nézegettem az óriási szalmatömeget, mely nyakam közé volt készülőben . . .
Aztán kitettem az uhut. A kazaltól nem messze volt a major, hol mintha messze vidékek ezernyi varja adott volna találkozót: annyian voltak.
Alig ugrottam be a kunyhómba, megindult a varjak támadása, melyhez hasonlót nem láttam soha. Fekete-varjak egész légiója örvénylett a bagoly fölött, itt-ott szürkékkel vegyest. Hagytam, hogy egy kicsit mulassanak, aztán elkezdtem a szürkéket kiszemezgetni a károgó gyülekezetből. Lövésemre óriási lármával kicsit felemelkedtek, aztán újból neki a bagolynak. De a szürkék észrevehették, hogy az ő bőrükre megy a játék, mert mind bizonytalanabbul és messzebbről kerülgették a baglyot. Talán már a tizediket emeltem ki a kavargásból, amikor a varjak látták, hogy ennek fele sem tréfa és otthagytak. De csak a majort szegélyező jegenyésig mentek. Ott leszálltak és onnét szidták a baglyot. Amikor az uhu megrázta magát, vagy a szárnyaival egyensúlyozott, mindig akadt egy-két vállalkozó, mely közelről akarta ócsárolni az ellenséget. Ha szürke volt: az a porondon maradt.
Nyugodt percek jöttek.
Sütött a téli nap. Kunyhómban meleg volt és elégedetten néztük egymást baglyommal. Más néznivaló nem akadt. Egerek cincogtak a kazalban, távoli domboldalakon szikrázott a hó.
Összeszedtem a szürkéket is. Volt tizenöt darab, és újra beültem a kunyhóba.
Egy kis szél kapaszkodott fel a dombtetőre. Baglyom fázósan húzta össze magát. Azon gondolkoztam már, hogy hazamegyek, mert féltettem a baglyot, amikor a kazal melletti gyalogúton meglátom Sándort, az erdőben tanyázó legöregebb cigányt. A baglyot csak akkor látta meg, amikor alig tíz lépésre volt előtte és felborzolva tollát, pattintott egyet. A roskadtan ballagó öreg cigány csupa ideg lett abban a pillanatban. Ragadozó. Szemei szinte előre öltek. Sunyin megállt, letette a kalapját a földre – mint aki nagy munkára készül – és két kézre fogva fejszéjét, közeledett a bagolyhoz.
Tőlem kissé oldalt volt, de amúgy is tökéletes takarásban: megszólaltam. Takarodsz innét! A cigány rémülten felkapta fejét a tompa hangra melyről nem tudta honnét jön és kalapját is otthagyva ész nélkül elvágtatott. Csak úgy porzott a hó utána.
Uhum szemrehányólag nézett be hozzám:
– Hogy lehet az ilyesmin nevetni?. . .egy olyan fejszével . . .ha rám csap . . . Aztán hazamentünk. A fenyvesben még egy mókust lőttem uhumnak. Nagyon szerette . . .Nem szoktam a mókust bántani, de a mai nap után ennyi kedvességet igazán elvárhatott tőlem öreg madaram.
Alig vártam, hogy az öreg cigánnyal találkozzam és óvatosan kivegyen belőle a történetet, találkozását a bagollyal. Minden cigány nagyon babonás. Micsoda szép mesét kanyarít majd az öreg Sándor!. . .
De erre nem került sor.
Ködös januári reggel a majorban és egy kis csoport ember jött velem szemben az úton. Durván faragott hosszú ládát vittek a vállukon. Látszott rajta, hogy teknőnek való nyárfából ácsolták ki.
– Mit visztek Mátyás ? – kérdeztem a cigány bárótól, aki előttük ment. De abban a pillanatban már meg is bántam a kérdést. Valami névtelen szertartás volt az emberek szemében, valami ünneplő gyász és akkor már éreztem, hogy halott van a furcsa koporsóban.
– Az öreg Sándor instállom.
Én is elkísértem a kis pusztai temető kapujáig. Talán zavartam volna őket, beljebb nem mentem. Öreg magtárosunk már ott állt pitykés dolmányában és amikor a koporsót letették a földre – megszólalt: –Vegyétek le a kalapotokat. . .
Aztán csendesen elmondta a Miatyánkot.
A cigányok is összetették kezüket és a gödörre néztek, mely ásított a ködös reggelben fogatlan szájával.
Amikor a koporsót leeresztették a földbe, meghúzták a kisharangot is, mely feljajdult, mint a gyereksírás. Hányták már a földet a gödörbe és a harang visszhangtalan gingallózását a hulló göröngyök magukkal rántották, az öreg Sándornak – útravalónak.

Az óesztendőre – igaz – ráhullott a hó és eltemette, de én mégis felmegyek néha az emlékek szőllőhegyére bilingérezni és ilyenkor az elment esztendők megmutatják, multbafordult drága arcukat. . .